Miért nem írtam nagyon rég blogbejegyzést?
Nagyon-nagyon-nagyon rég nem írtam blogbejegyzést. Nem azért, mert nem lenne miről írnom. Talán éppen ellenkezőleg. Annyi minden történik bennem és körülöttem, hogy néha azt sem tudom, hol kezdjem el kibogozni az egészet.
Ennek több oka is van. Az egyik nagyon egyszerű: rengeteget dolgozom. A napjaim nagy része munkával telik, és mire végre csend lesz körülöttem, sokszor már nincs bennem annyi energia, hogy leüljek a laptop elé, összeszedjem a gondolataimat, és értelmes mondatokat faragjak abból, ami bennem kavarog.
Sokszor csak megélem a napokat. Máskor inkább túlélem őket. Felkelek, elvégzem, amit el kell, megoldom, amit meg kell, aztán egyszer csak este van. Közben telnek a hetek, a hónapok, és azt veszem észre, hogy megint nem írtam. Pedig régen az írás sokkal természetesebben jött. Nem kellett rávennem magam. Egyszerűen leültem, és jöttek a mondatok.
Most viszont még mindig keresem az utamat. Keresem a helyemet a világban, és talán azt is, hogy mi értelme van az életemnek. Nem valami nagy, fennkölt választ várok. Inkább azt próbálom megtalálni, amitől újra azt érzem, hogy a saját életemet élem, és nem csak végrehajtom egymás után a napokat.
Az igazság az, hogy nem érzem magam teljesen önmagamnak. Nem vagyok az, aki régen voltam, de még nem tudom pontosan, ki lettem. Mintha valahol félúton lennék a régi és a következő önmagam között. Ez az állapot néha izgalmas, máskor rohadt fárasztó. Mert úgy kell haladni, hogy közben nem mindig látom, merre van előre.
A visszatalálás önmagamhoz nálam nem azt jelenti, hogy pontosan ugyanolyan akarok lenni, mint régen. Az ember változik. Én is változtam. Történtek velem dolgok, csalódtam, elfáradtam, sok mindent másképp látok, mint korábban. Nem a múltbeli önmagamat akarom lemásolni, hanem azt az érzést szeretném újra megtalálni, amikor tudtam, ki vagyok, mit akarok, és miért kelek fel reggel.
Talán ezért is maradt el ilyen sokáig a blog. Az íráshoz őszinteség kell. Nem lehet mindig kész válaszokat gyártani, amikor az emberben éppen több a kérdés, mint a válasz. Én pedig nem szeretnék csak azért írni valamit, hogy legyen új bejegyzés. Nem akarok üres mondatokat kirakni magamból. Akkor akarok írni, amikor valóban van bennem valami, amit érdemes kimondani.
Most pedig ez van bennem: keresem az utat vissza önmagamhoz. Próbálok újra figyelni arra, hogy mi esik jól, mi tölt fel, mi érdekel, és mi az, amit már csak megszokásból cipelek magammal. Próbálom nem sürgetni magam, miközben pontosan tudom, hogy néha én vagyok a saját legnagyobb akadályom.
Lehet, hogy ez a bejegyzés még nem egy nagy visszatérés. Lehet, hogy csak az első lépés. Egy mondat abból, amit már nagyon régóta szeretnék elmondani. De valahol minden visszatérés így kezdődik: az ember egyszer csak megáll, körülnéz, és kimondja, hogy innen szeretne elindulni.
Nem tudom még, milyen gyakran fogok írni. Nem akarok ígéreteket tenni magamnak vagy másoknak. Azt viszont szeretném, hogy ez a felület újra olyan hely legyen, ahol valóban jelen tudok lenni. Nem tökéletesen, nem mindig erősen, és nem kész válaszokkal, hanem őszintén.
Mert talán most éppen ez az utam: nem visszamenni ahhoz, aki voltam, hanem megtalálni azt, aki most vagyok. És lassan, lépésről lépésre újra megtanulni önmagamként élni.