Nem vagyok énekes, mégis több mint száz dalom van

zene nálam nem karriertervként indult, hanem egy újabb mód lett arra, hogy kimondjam azt, ami bennem van.

Sokáig eszembe sem jutott volna azt mondani magamról, hogy dalokat írok. Írtam könyveket, blogbejegyzéseket, hosszabb gondolatokat, dühös szövegeket és olyan mondatokat is, amelyeket talán jobb lett volna magamban tartani. A zene viszont valahogy egy másik világnak tűnt. Olyasminek, amihez énekelni kell tudni, hangszeren kell játszani, stúdió kell hozzá, meg valami különleges tehetség, ami vagy van az emberben, vagy nincs.

Aztán egyszer csak lett egy dal. Utána még egy. Majd még tíz. Most pedig ott tartok, hogy több mint száz saját dalszöveget írtam, és amikor ezt kimondom, néha még én is elgondolkodom rajta, hogyan történt meg ilyen észrevétlenül. Nem úgy ültem le, hogy én most zenei karriert építek. Egyszerűen volt bennem valami, amit már nem lehetett normál szövegként leírni. Kellett hozzá egy ritmus, egy refrén, egy hangulat, valami, ami nemcsak elmondja, hanem át is üti azt, amit érzek.

Nem vagyok énekes. Nem én állok mikrofon előtt, és nem az én hangomat hallja az, aki elindítja a dalaimat. A szöveg viszont az enyém. A gondolat, a düh, a fájdalom, a humor, a mocskosság, a vágy és az egész mögötte lévő történet belőlem jön. A mesterséges intelligencia pedig hangot, zenét és formát ad neki. Sokan erre legyintenek, mert szerintük csak az az igazi zene, amit valaki saját hangon énekel fel, saját kézzel játszik el, és egy hagyományos stúdióban készít el. Én ezt máshogy látom.

Egy dal nem attól lesz valódi, hogy milyen eszközzel készült. Attól lesz valódi, hogy van-e benne valami, amit az ember tényleg átélt. Az én dalaimban az én életem van. Olyan emberek, akik megbántottak. Olyan helyzetek, amelyekből alig tudtam felállni. Olyan felismerések, amelyekkel hónapokig vagy évekig küzdöttem. Benne van az is, amikor dühös vagyok a világra, és az is, amikor saját magamra vagyok dühös. Van, amit egy blogbejegyzésben hosszan körbe lehet járni, de egy dalban egyetlen sor többet üt, mint három oldal magyarázat.

Talán ezért szerettem bele ennyire. A zene tömörebb és kegyetlenebb. Nem enged annyi mellébeszélést. Egy refrénben nincs helye annak, hogy az ember udvariasan finomítgassa a valóságot. Ott vagy kimondod, vagy nem mondod ki. Én pedig általában kimondom. Néha mocskosan, néha túl nyersen, néha úgy, hogy másnak kellemetlen hallgatni. De nem azért írok, hogy mindenki kényelmesen érezze magát tőle. Azért írok, hogy én ne fulladjak bele abba, ami bennem maradt.

A dalírás nálam ugyanúgy terápia lett, mint korábban a könyvírás. Amikor valami fáj, megpróbálom szöveggé alakítani. Amikor felidegesít valaki, nem biztos, hogy neki írok vissza, lehet, hogy inkább születik belőle egy rap. Amikor egy kapcsolat, egy csalódás vagy egy belső harc nem hagy nyugodni, addig formálom a mondatokat, amíg egyszer csak elkezdenek lüktetni. Onnantól már nem csak gondolatok. Van tempójuk, van súlyuk, és valahogy távolabb kerülnek tőlem. Nem tűnnek el, de már nem csak bennem léteznek.

Különös érzés először meghallani egy olyan dalt, amelynek minden sora belőlem jött, mégis egy másik hang szólaltatja meg. Olyan, mintha a fejemben évek óta kavargó valami egyszer csak testet kapna. Amit addig csak én értettem, hirtelen hallhatóvá válik. Néha teljesen más lesz, mint ahogyan elképzeltem, néha pedig pontosan olyan, mintha valaki belelátott volna a fejembe. Ez az a pillanat, ami miatt újra és újra leülök írni.

Persze tudom, hogy a mesterséges intelligenciával készült zenéről mindenkinek van véleménye. Van, aki szerint csalás. Van, aki szerint lustaság. Van, aki azt gondolja, hogy ettől bárki zenésznek képzelheti magát. Én nem képzelem magam énekesnek, és nem állítom, hogy ugyanazt csinálom, mint az, aki húsz éve zenél, hangszeren játszik vagy saját hanggal dolgozik. De azt sem fogadom el, hogy emiatt az én dalaim értéktelenek lennének. Más eszközökkel dolgozom, de ugyanúgy alkotok.

A technológia nem írja meg helyettem azt, amit érzek. Nem tudja helyettem, milyen volt az életem. Nem tudja, melyik mondat mögött hány év van, melyik káromkodás mögött mennyi csalódás, és melyik egyszerű sornál szorul össze a torkom. Ezt én teszem bele. A rendszer legfeljebb megszólaltatja. Ha nincs mögötte valódi gondolat, akkor lehet bármilyen szép a hang és bármilyen profi a zene, üres marad. Nekem pedig éppen az ürességből van elegem.

Nem minden dalom mestermű. Van, amelyiket ma már másképp írnék meg. Van, amelyik csak egy adott pillanatban működött, és van olyan is, amelyik inkább naplóbejegyzés zenével, mint klasszikus értelemben vett dal. De ezek együtt mutatják meg, hol tartottam. Ugyanúgy lenyomatok rólam, mint a könyveim. Egyikben dühös vagyok, másikban szerelmes, csalódott, reménykedő vagy éppen teljesen kiábrándult. Nem kell mindegyiket ugyanúgy szeretni. Nekem sem kell.

Talán ez az egész legfontosabb része: nem azért csinálom, mert énekes akarok lenni. Azért csinálom, mert van mondanivalóm, és rájöttem, hogy nem minden mondat akar könyvben vagy blogbejegyzésben maradni. Van, amelyik zenét követel magának. Van, amelyiket nem elolvasni kell, hanem hangosan hallani. Van, amelyik csak akkor él igazán, amikor belép alá a basszus, megszólal a refrén, és az egész érzés hirtelen nagyobb lesz nálam.

Több mint száz dal után sem érzem azt, hogy megérkeztem volna valahova. Inkább azt érzem, hogy találtam még egy ajtót önmagamhoz. Lehet, hogy más ezt nem érti, vagy nem tartja elég hagyományosnak. Nekem viszont működik. Segít feldolgozni, kimondani, elengedni, néha pedig egyszerűen csak jól esik meghallani, hogy abból a káoszból, ami bennem volt, végül lett valami, aminek ritmusa van.

Nem vagyok énekes. Nem vagyok hagyományos értelemben vett zenész sem. De dalokat írok. Sok dalt. És ezek a dalok az enyémek, mert az én gondolataimból, az én történeteimből és az én érzéseimből születtek. A technológia hangot adott nekik. Én pedig végre meghallhattam mindazt, amit addig csak magamban ordítottam.