Sokáig túl sokat foglalkoztam azzal, hogy mások mit várnak el tőlem. Hogyan kellene élnem, hogyan kellene viselkednem, mit kellene komolyan vennem, mit kellene elengednem, hogyan kellene dolgoznom, alkotnom, szeretnem, gondolkodnom, kinéznem, beszélnem vagy akár csak léteznem.
Mindig volt valaki, aki pontosan tudta, nekem hogyan lenne jobb.
Csak éppen én nem tudtam.
Régen könnyen elbizonytalanodtam. Ha valaki másképp gondolt valamit, rögtön elkezdtem magamban keresni a hibát. Lehet, hogy tényleg rosszul látom? Lehet, hogy túl sok vagyok? Lehet, hogy túl hangos, túl nyers, túl őszinte, túl különc vagyok? Lehet, hogy vissza kellene vennem magamból, hogy mások számára könnyebben befogadható legyek?
Sokáig azt hittem, hogy ha elég sok ember mondja ugyanazt, akkor biztosan nekik van igazuk.
Ma már tudom, hogy ez egyáltalán nem így működik.
Attól, hogy valamit sokan csinálnak, még nem biztos, hogy nekem is azt kell csinálnom. Attól, hogy valakinek más az értékrendje, más a tempója, mások az igényei vagy más jelenti számára a normális életet, még nem lesz az enyém rosszabb.
Egyszerűen csak más.
Másképp élek. Más dolgok érdekelnek. Más dolgok adnak örömet. Másképp dolgozom fel az érzéseimet, másképp alkotok, másképp gondolkodom az életről, és másképp próbálom megtalálni benne a saját helyemet.
És ehhez már nem kérek engedélyt.
Ma már azt csinálom, amit akarok, úgy, ahogy nekem kényelmes, élvezetes vagy éppen elviselhető. Nem azért, mert mindenki más véleményét leszarom, és nem azért, mert azt gondolom, hogy csak nekem lehet igazam. Hanem azért, mert végre megértettem, hogy mások elvárásai az ő életükből születnek, nem az enyémből.
Aki egész életében biztonságra vágyott, az nem biztos, hogy érteni fogja, miért választom a bizonytalant. Aki mindig csendben maradt, annak sok lehet az én őszinteségem. Aki mindig alkalmazkodott, annak önzőségnek tűnhet, hogy én már nem akarok. Aki pedig folyamatosan mások jóváhagyásából él, az könnyen arroganciának nézheti azt, amikor valaki végre nem kér belőle.
Régen ezek a vélemények fájtak.
Ma már inkább csak tudomásul veszem őket.
Nem kell mindenkinek értenie engem. Nem kell mindenkinek szeretnie azt, ahogyan élek. Nem kell mindenkinek elfogadnia a döntéseimet. Az sem baj, ha valaki teljesen máshogy csinálná.
Csinálja.
Én pedig csinálom úgy, ahogy nekem jó.
A legnagyobb változás talán nem is az, hogy bátrabb lettem, hanem az, hogy már nem kételkedem automatikusan magamban csak azért, mert valaki nem ért velem egyet.
Régen egyetlen kritika is elég volt ahhoz, hogy napokig gondolkodjak rajta. Újra és újra végigpörgettem a fejemben, mit mondtam rosszul, mit csináltam rosszul, hogyan kellett volna másképp viselkednem.
Ma már felteszek magamnak egy sokkal egyszerűbb kérdést:
Én rendben vagyok azzal, amit csináltam?
Ha a válasz igen, akkor nekem ennyi elég.
Nem akarok többé olyan életet élni, amely kívülről elfogadható, de belülről elviselhetetlen. Nem akarok úgy megfelelni másoknak, hogy közben saját magamat hagyom cserben. Nem akarom folyamatosan kisebbre húzni magam csak azért, hogy mások kényelmesebben elférjenek mellettem.
Túl sok időt töltöttem azzal, hogy megpróbáljak beleférni olyan elvárásokba, amelyeket nem is én állítottam fel.
Hogyan kellene kinéznem.
Hogyan kellene viselkednem.
Mit kellene szégyellnem.
Mit kellene komolyan vennem.
Mikor kellene megállapodnom.
Mikor kellene megváltoznom.
Mikor kellene végre olyan emberré válnom, akit mások könnyebben megértenek.
Azért élek, hogy valódi legyek.
És lehet, hogy ez nem mindig szép, nem mindig tökéletes, nem mindig követhető vagy elfogadható mások számára. De legalább az enyém.
Ma már nem akarom bizonygatni senkinek, hogy jól élek. Nem akarom meggyőzni azokat, akik eleve eldöntötték, hogy rosszul csinálom. Nem akarok versenyezni, magyarázkodni vagy megfelelni.
Egyszerűen csak élni akarok.
A saját tempómban.
A saját döntéseimmel.
A saját hibáimmal.
A saját örömeimmel.
És ha valaki szerint másképp kellene, azt el tudom fogadni.
Csak már nem érdekel eléggé ahhoz, hogy emiatt megváltozzak.