Nem azért, mert feladtam, hanem mert megtanultam egyedül is talpon maradni és haladni.
Négy éve vagyok egyedül. Régen ezt valami átmeneti állapotnak éltem meg. Olyasminek, amit minél előbb meg kell oldani, mert biztosan nincs rendben, ha az embernek nincs párja. Úgy gondoltam, hogy majd egyszer jön valaki, és akkor végre minden a helyére kerül. Lesz kivel megosztani a napokat, lesz, aki figyel rám, aki mellett könnyebb lesz, aki majd megtart, amikor elfáradok.
Ma már egészen máshogy látom.
Nem azért, mert megkeseredtem. Nem azért, mert már senkiben nem hiszek. És nem is azért, mert azt akarom bizonygatni, hogy nekem soha többé nincs szükségem senkire. Egyszerűen csak eltelt négy év, és közben megtanultam valamit, amit korábban nem tudtam: egyedül is talpon tudok maradni.
Nem csak túlélni tudok egyedül. Haladni is.
Dolgozom. Alkotok. Írok. Zenéket készítek. Könyveket hozok létre. Gondoskodom az otthonomról, az állataimról és saját magamról. Ha elfáradok, akkor nekem kell felállnom. Ha valami elromlik, nekem kell megoldanom. Ha rossz napom van, nincs ott valaki, aki helyettem összeszed. Mégis újra és újra felállok.
Régen azt hittem, hogy az erő azt jelenti, hogy valaki mellettem áll. Ma már tudom, hogy az igazi erő sokszor az, amikor nincs melletted senki, mégsem omlasz össze.
Persze voltak időszakok, amikor hiányzott a közelség. Hiányzott, hogy valaki megkérdezze, milyen napom volt. Hiányzott az érintés, a figyelem, a közös tervezés és az az érzés, hogy valakihez tartozom. De közben azt is észrevettem, hogy a társ iránti vágy sokszor nem is magáról a társról szólt. Inkább arról, hogy féltem az egyedülléttől. Attól, hogy ha nincs mellettem valaki, akkor talán kevesebbet érek.
Négy év alatt ez megváltozott.
Ma már nem érzem úgy, hogy egy kapcsolat igazolná az értékemet. Nem attól vagyok fontos, hogy valaki választ engem. Nem attól vagyok szerethető, hogy valaki mellettem alszik. Nem attól van rendben az életem, hogy van valaki, akivel közös képet lehet kirakni.
Az életem most is halad.
Lehet, hogy nem úgy, ahogy mások szerint kellene. Lehet, hogy nincs mellettem társ, nincs közös lakás, nincs közös nyaralás, nincs valaki, akire azt mondhatom, hogy ő az enyém. De van munkám, vannak terveim, vannak könyveim, dalaim, gondolataim, és vannak dolgok, amelyekért minden reggel felkelek.
Ez nem kevés.
Sőt, egyre inkább azt érzem, hogy ez az alap.
Régen azt vártam, hogy valaki majd hozzáad az életemhez, miközben még én sem tudtam pontosan, mit akarok kezdeni vele. Ma már van egy saját életem, ami nem üres hely egy másik ember számára. Van ritmusa, rendszere, terhe, öröme és iránya.
És talán éppen ezért nem akarok már mindenáron társat.
Mert ma már tudom, hogy egy kapcsolat nem megoldás. Nem mentőöv. Nem gyógyszer a magányra. Nem egy ember, akinek az a dolga, hogy betömje bennem az összes üres részt.
Egy kapcsolatnak hozzá kellene adnia ahhoz, ami már van. Nem szétszedni, nem visszahúzni, nem bizonytalanságban tartani, és nem elvenni azt a nyugalmat, amit négy év alatt kemény munkával felépítettem.
Sokáig azt hittem, hogy egyedül lenni vereség. Ma már inkább szabadságnak érzem. Nem kell alkalmazkodnom valaki kiszámíthatatlanságához. Nem kell magyarázkodnom. Nem kell elviselnem hazugságokat, eltűnéseket, kettős életet, játszmákat vagy azt, hogy valaki csak akkor akar, amikor neki kényelmes.
A saját időm az enyém.
A saját döntéseim az enyémek.
A saját életem az enyém.
És ezt ma már nem adom oda csak azért, hogy ne legyek egyedül.
Nem mondom azt, hogy soha többé nem lehet mellettem senki. Az életet nem lehet ennyire véglegesen kijelenteni. De már nem keresek görcsösen. Nem érzem azt, hogy valami hiányzik belőlem. Nem érzem azt, hogy lemaradtam volna bármiről.
Ha egyszer jön valaki, annak nem megmentenie kell engem. Nem kell talpon tartania, mert már talpon vagyok. Nem kell irányt mutatnia, mert haladok. Nem kell megtanítania élni, mert négy éve minden nap megteszem nélküle.
Annak az embernek mellém kellene érkeznie, nem elém vagy mögém.
És ha nem érkezik senki, akkor is megyek tovább.
Mert végre megértettem, hogy az életem nem váróterem. Nem egy hosszú szünet addig, amíg valaki belép. Az életem most történik. Egyedül is.
Négy év után már nem akarok mindenáron társat. Nem azért, mert feladtam a szeretetet, hanem azért, mert megtaláltam valami fontosabbat: azt a bizonyosságot, hogy egyedül sem esem szét.
Talpon maradok.
Haladok.
És most már nem érzem úgy, hogy ehhez bárkinek mellettem kell állnia.