Fél éven belül kétszer kaptam el a gonorrheát, és ideje végre észrevennem, mit üzen ez az egész.
Nagyon sokáig azt gondoltam, hogy én tudom, mit csinálok. Hogy ismerem magam, ismerem a határaimat, és pontosan tudom, mire van szükségem. A szexualitás mindig fontos része volt az életemnek. Szeretem a testiséget, szeretem a vágyat, szeretem azt, amikor két ember minden felesleges körítés nélkül megéli azt, amit érez. Ezt soha nem akartam szégyellni, elrejteni vagy valami bűnös dologként kezelni. Most viszont eljutottam oda, hogy kénytelen vagyok őszintén szembenézni azzal: lehet, hogy amit szabadságnak és önazonosságnak hittem, az egy ideje már nem visz jó irányba.
Fél éven belül kétszer kaptam el a gonorrheát. Azelőtt szinte egész életemben nem szedtem össze semmilyen nemi betegséget, most pedig rövid időn belül kétszer is sikerült. Lehet erre azt mondani, hogy balszerencse. Lehet hibáztatni a másikat, aki nem szólt, nem tudta, vagy egyszerűen nem érdekelte, hogy mit ad tovább. Lehet dühösnek lenni a társkeresőkre, az emberek felelőtlenségére és arra, hogy sokan úgy mennek bele a szexbe, mintha annak semmilyen következménye nem lehetne. Ezekben van is igazság. De attól még nekem magamra is rá kell néznem.
Mert ha valami fél éven belül kétszer megtörténik velem, akkor nem elég annyit mondanom, hogy mindenki más hülye. Nekem is ott kell lennem ebben a történetben. Én döntöttem úgy, hogy találkozom. Én mentem bele bizonyos helyzetekbe. Én tettem a testiséget sokszor minden más elé. És hiába szeretem a szexet, hiába fontos nekem a vágy megélése, attól még fel kell ismernem, ha az egész már nem ad annyit, mint amennyit elvesz.
Tudom magamról, hogy szexmániás vagyok. Nem abban az értelemben, hogy minden percben ezen jár az eszem, hanem abban, hogy nagyon erősen vonz a testiség, a közelség, az intenzitás és az a rövid időre megélt kapcsolódás, amit a szex adni tud. Sokszor ez volt a legegyszerűbb út ahhoz, hogy érezzek valamit. Nem kellett hozzá hosszú ismerkedés, bizalomépítés vagy magyarázkodás. Megvolt a vágy, megtörtént, aztán mindenki ment tovább. Csakhogy ami rövid ideig felszabadít, az utána sokszor ugyanúgy üresen hagy.
Most már azt érzem, hogy ezt el kell tudnom engedni. Nem azért, mert a szex rossz, és nem azért, mert szégyellnem kellene azt, hogy szeretem. Hanem azért, mert jelenleg nem tudok úgy élni vele, hogy közben ne sodorjam magam újra és újra olyan helyzetekbe, amelyek végül többet ártanak, mint használnak. Egy újabb fertőzés, egy újabb kezelés, egy újabb adag idegeskedés és egy újabb kérdés: vajon kitől kaptam el, vajon kinek adhattam tovább, vajon mi jön még? Ez már nem szabadság. Ez inkább egy kör, amiben ugyanoda jutok vissza.
Nagyon-nagyon nem jó úton járok. Ezt most ki kell mondanom magamnak. Nem azért, hogy ostorozzam magam, hanem azért, mert változtatni csak azon lehet, amit végre hajlandó vagyok meglátni. Valamit nagyon nem jól csinálok, és nem akarom megvárni, amíg egy harmadik vagy negyedik alkalom teszi még egyértelműbbé. Nem akarok úgy élni, hogy mindig csak az aznapi vágy dönti el, merre megyek, miközben hosszabb távon pontosan tudom, hogy nem ott szeretnék kikötni.
Más irányba kell terelnem az életemet. Vissza kell találnom olyan dolgokhoz, amelyek nem csak néhány percre vagy órára adnak valamit. A munkámhoz, az íráshoz, az edzéshez, az alkotáshoz, a saját testem és lelkem rendbetételéhez. Ahhoz, hogy ne egy idegen ember figyelméből, vágyából vagy érintéséből akarjam újra meg újra bebizonyítani magamnak, hogy még kellek, még vonzó vagyok, még élek. Mert élni nem csak akkor élek, amikor valaki hozzám ér.
Ez valószínűleg nem úgy fog működni, hogy egyik napról a másikra kijelentem: soha többé szex. Ismerem magam annyira, hogy tudjam, az ilyen nagy fogadalmakból könnyen lesz még nagyobb visszaesés. Inkább azt szeretném megtanulni, hogy ne minden vágyat kelljen azonnal megélnem. Hogy tudjak nemet mondani akkor is, amikor éppen nagyon igent mondana a testem. Hogy ne egy pillanatnyi izgalom legyen fontosabb annál, amit hosszabb távon szeretnék magamnak.
Nem akarom megtagadni a szexualitásomat. Nem akarok prűd lenni, és nem akarok úgy tenni, mintha hirtelen nem lenne fontos a testiség. Csak végre azt szeretném, hogy én irányítsam, és ne az irányítson engem. Hogy a szex az életem része legyen, ne pedig az a menekülőút, amelyre minden alkalommal rálépek, amikor üresnek, magányosnak vagy bizonytalannak érzem magam.
Lehet, hogy ez a két gonorrheafertőzés nem pusztán két kellemetlen baleset volt, hanem egy elég erős figyelmeztetés. Annak a jele, hogy meg kell állnom, és át kell gondolnom, hogyan bánok magammal. Nem csak a testemmel, hanem az időmmel, az energiámmal és az egész életemmel. Mert hiába mondom azt, hogy szeretem magam, ha közben rendszeresen olyan helyzetekbe viszem magamat, amelyekben veszélyeztetem a saját egészségemet és nyugalmamat.
Most nem tökéletes megoldást keresek. Nem is akarom eljátszani, hogy ettől a felismeréstől hirtelen minden megváltozott. Csak végre őszinte akarok lenni magammal. A jelenlegi irány nem jó. Nem érzem magam jobban tőle, nem lettem teljesebb, és a két fertőzés elég egyértelműen megmutatta, hogy már fizikailag is ára van annak, ahogyan élek.
Ideje másfelé indulnom. Nem a vágy ellen, hanem saját magam felé.