Végzettség vs. Élet: Ki tanított meg túlélni?
Nem vagyok tanult ember. Nincs középiskolai bizonyítványom, nincs diplomám, nincs
semmi csicsás papírom, amit lobogtathatnék, hogy ‘nézd csak, mennyit ér az eszem’. De van valami másom. Valami, amit semmilyen iskola nem tud adni: tapasztalat. Túlélés. Életből
fakadó tudás. Olyan, amit nem lehet bemagolni, nem lehet levizsgázni belőle. Ezt meg kell
élni.
Sokan azt hiszik: csak az számít, milyen iskolát végeztél
Én azt gondolom, nem attól lesz okos egy ember, hogy bemagol-e egy egész nagy könyvet, és utána azt a vizsgáig fel tudja mondani, vagy tud belőle idézni, aztán három nap múlva már semmire nem emlékszik belőle. Szerintem sokkal nagyobb tanulás az élet tanulása, amit az élet tanít, ami egy életre szól és maradandó.
Volt olyan, hogy lenéztek téged azért, mert „csak nyolc általánosod van”?
Nekem ez sose volt kérdés, hogy milyen végzettségem van. Virágkötőként dolgoztam,
nagyon jól voltam a szakmámban. Kurvára leszarták, hogy milyen végzettségem van.
Elvégeztem, hivatalosan is virágkötő vagyok, hivatalosan műkörmös is. De nem végeztem
középiskolát, és felsőfokú végzettségem sincsen. Mégis le tudok ülni beszélgetni egy
diplomás emberrel, és ugyanúgy meg tudjuk érteni egymást.
Mit gondolok erről?
Az élet nem kér diplomát, amikor összetör. És nem nézi meg a végzettségedet, amikor újra
talpra kell állnod. Aki a poklon ment keresztül, az sokkal többet tanult, mint az, aki csak a
padban ülte végig az éveit. Aki túlélte az életet, az valóságot tud mesélni. Nem tankönyvet.
Nem az a tudás, amit bemagolsz. Hanem az, amit a bőrödön tapasztalsz meg. És ha ezt
egyszer végigélted, akkor nem kérdés, hogy ki vagy. A végzettség lehet papíron több – de az életleckék számában én magasan vezetek.
