Igen, kimondom. Szexmániás vagyok. És nem úgy, hogy „jaj, szeretek huncutkodni”,
hanem tényleg. Én minden nap kívánom. Fizikailag, lelkileg, agyban. Úgy vagyok
huzalozva, hogy ha nincs szex, valami hiányzik. De nem akármi kell – nem az az
ajtón beesős, cipőt le se rúgós, „csináljuk túl rajta” típus. Hanem az, ami húz, amitől
megremeg a térdem, ami után azt mondom: ez igen.
És itt jön a baj.
Mert az emberek szexkultúrája… hát, finoman szólva is siralmas. Olyan szinten
nincsenek tisztában a saját testükkel, meg azzal, hogyan kéne kapcsolódni, hogy
néha már én kérek elnézést, amiért egyáltalán megfordult a fejemben, hogy ezt
velük kéne csinálni. Tényleg. Az a kiszáradt, mechanikus, nulla figyelemmel
végigvonszolt húspréselés nem szex. Az aláznivaló.
És bármennyire is éhezem rá, azt kellett belátnom: néha jobb, ha inkább nincs. Mert
nem minden szex jobb, mint a semmi. A szar szex sokkal rosszabb. Mert utána nem
csak kielégületlen vagyok, hanem csalódott is. Olyan, mintha az éhségre
odadobnának egy ehetetlen konzervet, aminek már a szaga is megaláz.
Szóval igen. Szexmániás vagyok. De válogatós. Mert ha már ennyire akarom,
legalább érje meg.
