Szexmániás vagyok. Igen, kimondom. Szeretem a jó szexet. Imádom a testiséget, az energiát, az őszinte, nyers vágyat. Ez van. Nem kérek bocsánatot érte, mert nem érzem, hogy kéne. És miközben ez a világ tele van elfojtással, hazudozással, meg álromantikával, én vállalom, hogy nekem ez fontos. De ettől még – kapaszkodj – szeretnék egy társat. Nem csak testileg. Emberileg. Valakit, aki nem csak kielégít, hanem meg is ért. És itt jön a kérdés, amit mindenki feltesz nekem: „Hát ha ennyire szeretnél valakit, akkor miért nem ismerkedsz?” Na erre van egy kurva egyszerű válaszom.
Ma hajnalban például feljött hozzám egy harminc éves srác, buliból jött, félrészegen, és
mondja, hogy „de nagyon titokban kellene ezt csinálni”. Mondom, miért, van párod? Azt
mondja: „hát még nincs, de szeretnék, hogyha összejönne valaki.” Na mondom akkor,
bazdmeg, mi a faszért az én ágyamban vagy? Miért nem az övében? Miért nálam bújik be a
takaró alá? Ez az alapállás, és akkor nekem álljon fel, hogy ismerkedjek? Hogy bízzak az
emberekben? Hogy engedjek közel bárkit is, amikor az első kérdés nem az, hogy ki vagyok,
hanem az, hogy van-e maszkom, vagy hogy beengedem-e hátra?
Szóval ha legközelebb azt kérdezed, miért nem keresek társat, gondolj bele, milyen emberek jönnek. Ez a kínálat. És ebben kéne hinned. Hát bocs, de én előbb verem ki magamnak, mint hogy megjátsszam magam valakivel, aki már eleve hazudik.
