Lehet, hogy nem trendi. Lehet, hogy nem „menő”. De én még mindig úgy működöm, mint
régen. Ha megbeszéljük, hogy találkozunk – akár egy randira, akár szexre –, akkor az nem
úgy néz ki, hogy „oké, gyere fel, aztán 10 perc alatt letoljuk, mint egy pizzarendelést”.
Én készülök. Tényleg. Nem csak testileg, hanem emberileg. Süti a sütőben, egy üveg üdítő
vagy bor behűtve, gyertya, zene, rend. Nem a tiktokos vibe miatt, hanem mert így nőttem föl.
Így lett belőlem férfi.
Mert nekem a találkozás – bármilyen is – egyfajta rítus. Egy pillanat, amit tisztelettel
nyitunk meg. Nem rohanva, nem félvállról. Pláne, ha valaki a lakásomba lép. Az nem csak
egy helyszín. Az az én világom. Ahol vendég vagy – még akkor is, ha egyetlen célért jöttél.
És tudod mi a legszomorúbb? Hogy sokszor nem jön el. Nem ír. Nem szól. Egyszerűen
eltűnik. És ott állok: a süti kihűlve, a poharak kitöltve. Én meg ülök, és próbálom megérteni,
mikor lett az „emberi kapcsolódás” ilyen fapados és igénytelen.
Régi vágású pasi vagyok. Nem kérek bocsánatot érte. Inkább legyen túl sok bennem a
figyelem, mint túl kevés. Mert aki egyszer megérti ezt, az többé nem akar visszamenni az
instant szexek, az ajtóban letolt gatyák és a néma távozások világába.
