Őszinte vagy – vagy csak jól hazudsz magadnak?
Őszinte vagyok?
Hát persze. Mindenki ezzel a bullshittel jön. De álljunk már meg egy percre! Tényleg? Vagy
csak annyira elhitted a saját szarságaidat, hogy már észre sem veszed, amikor hazudsz?
Amikor egyedül vagy, és nincs ott a közönség, akkor is bírod a saját gondolataidat? Vagy
már attól is bepánikolsz, ha nem pittyeg a telefon? Tényleg őszinte vagy – vagy csak egy jól
beállított hazugság, amit el tudsz viselni?
Miért félünk attól, akik valójában vagyunk?
Mert a valóság rohadt ronda. Nincsenek szívecskék, nincsenek szűrők, csak a csupasz,
nyomorult valóság. Lehet, hogy ha lehámozod a megfelelési mázat, ott egy szánalmas,
összetört ember ül a semmiben. És ezt kurvára nehéz lenyelni. Ezért inkább hazudunk
magunknak. Szép szavakkal, trendi motivációs idézetekkel, amik pont annyit érnek, mint a
sarki péknél a penészes kifli.
Mi lenne, ha senki nem tapsolna, miközben megmutatod az igazi arcod?
Na itt van a lényeg! Mert addig nagy a mellény, amíg dőlnek a lájkok, jönnek a kommentek:
„Hú, de erős vagy!” De mi van akkor, ha hirtelen kuss lesz? Ha senkit sem érdekel, hogy te
épp „önazonos” akarsz lenni? Visszabújsz a tömegbe? Vagy akkor is kiállsz, amikor
mindenki mást kurvára hidegen hagysz?
Tudsz-e egyáltalán magadra nézni a tükörben maszkok nélkül?
Ott a tükör. Az a rohadt tükör, ami visszabámul rád. Látod magad – vagy csak azt, amit látni
akarsz?
Egy jól beállított profilképet? Egy műmosolyt? Nézz mélyebbre. Mert ha belenézel,
és nem rohanva fordulsz el, amikor meglátod azt az arcot, akit elfelejtettél – na, akkor vagy a jó úton. De persze könnyebb elmenekülni, nem igaz?
Az őszinteség felszabadít – vagy csak egy újabb börtön?
Szabadság, mi? Az őszinteség olyan, mint egy romlott hús: büdös, nyers, de muszáj lenyelni.
Mert ez nem egy Disney-mese.
Az őszinteség nem fog simogatni. Szétmarja a belsődet,
széttépi az illúzióidat. De ha kibírod, ha nem nyekeregsz, amikor darabokra esik a jól
felépített hazugság, akkor jön a szabadság. Akkor már nem kell szerepeket játszanod.
Vállalod-e, ha senkinek nem tetszik, aki vagy?
Ez itt a végjáték. Mert amíg csillog a reflektorfény, könnyű királynak érezni magad. De ha
eljön a sötétség? Ha senki nem tapsol, amikor belépsz a szobába? Akkor is vállalod magad?
Vagy visszaveszed a maszkot? Ez itt a kérdés. Mert ha tényleg vállalod – akkor talán, csak
talán, van benned valami valódi.
Na, akkor? Ki vagy te? Egy termék? Egy szép csomagolás, amit a világ fogyasztásra dobott? Vagy az a nyers valóság, akitől még te is félsz? Ne válaszolj. Nem is kell. Mert ha most nem tudsz válaszolni – az már önmagában a legnagyobb válasz. Vállalod?
Szia Joe,az a baj nálam hogy túl kritikus vagyok saját magammal,soha nem felelek meg magamnak,talán 20 éve volt hogy a tükörbe nézve azt mondtam- „na most jól nézek ki,nem vagyok szürke egér”- lehet kezdek kiégni,de már rég nem akarok megfelelni senkinek….
Szia Judit!
Nagyon őszinte gondolatokat osztottál meg, köszönöm. Az, hogy ennyire kritikusan szemléled magad, azt mutatja, hogy van benned egy belső igény a fejlődésre, de közben ez könnyen kimerítő is lehet. Az önelfogadás rohadt nehéz út, de az a pillanat, amikor már nem akarsz megfelelni senkinek, a legnagyobb szabadság. Ne feledd, hogy nem a tükör mutatja meg, ki vagy valójában, hanem az, amit magadról gondolsz. Ha most úgy érzed, hogy kezded elengedni a megfelelési kényszert, az baromi jó dolog – ott kezdődik a valódi élet.