Sokszor mondják, hogy ha az ember elér valamit, akkor boldog lesz, elégedett, és
megnyugszik. Na, hát én vagyok az élő bizonyíték arra, hogy ez egy hatalmas hazugság.
Nálam pont fordítva van. Mindig is maximalista voltam, mindig hajtott valami belső tűz, és
ez a tűz azóta is csak éget, füstöl, pörköl.
Elkezdtem körmözni, teljesen a nulláról. Semmi nem volt a kezemben, csak egy reszelő és
egy álom. De beletettem az időt, az energiát, és szépen lassan sikeres lettem. Jöttek a
vendégek, tetszett nekik a munkám, megdicsértek, ajánlottak másoknak is. Jól ment a
szekér, de tudod mit? Nem volt elég.
Azt mondtam magamnak: oké, ez megvan, de mi lenne, ha írnál is? Úgyhogy elindítottam a
blogomat, elkezdtem írni a saját történeteimet, gondolataimat. És képzeld, azt is imádták!
Egyre többen olvasták, jöttek a visszajelzések, és úgy tűnt, minden klappol.
De még mindig nem volt elég. Jött a következő lépés: könyvet írok! De nem ám csak úgy,
magánkiadásban, saját kézből, a saját pénzemből, a saját gondolataimmal. Megírtam,
kiadtam, árulom, és igen, ez is siker lett. Mégis, tudod mit? Ez sem elég.
Mert mindig van bennem egy kérdés: „Mi jön most? Mi az, amit még nem csináltam? Miben
tudnék még jobban kiteljesedni?” És nem tudok leállni. Ez durva, de ez van. Keresem a
következő lehetőséget, új projektet, új kihívást, amiben megint érezhetem, hogy élek.
Ez az állandó belső hajtás, ez a folyamatos „nem elég” érzés néha nagyon fárasztó, de közben ez mozgat. És szerintem sok ember éli ezt, csak nem meri kimondani. Pedig rohadt
felszabadító tud lenni, ha az ember szembenéz vele.