Van az a pont, amikor már nem akarsz mindenre reagálni. Nem azért, mert nem lenne mit mondanod, hanem mert rájössz, nem éri meg. Régen még beleálltam minden vitába, próbáltam magyarázni, érvelni, bizonyítani. Ma már csak mosolygok. Nem azért, mert feladtam, hanem mert kinőttem a felesleges harcokat. Öregszem, és ez jó.
Ahogy telnek az évek, egyre inkább látom, hogy az emberek nagy része nem figyelni akar, hanem beszélni. Fröcsögni, okoskodni, beleszólni olyan életekbe, amikről semmit sem tudnak. Régen még felhúzott, ha valaki ítélkezett, ha valaki a nulladik percben megmondta a tutit. Ma már inkább mosolygok, és hagyom, hadd beszéljen. Mert tudod mit? Minden komment, minden fröcsögés csak hozzájárul az oldalaim népszerűsítéséhez.
Egy idő után az ember rájön, hogy az energiája véges. És azt a kis maradékot nem érdemes ismeretlenekre pazarolni, akik a saját frusztrációjukat próbálják ledobni rólad, mint egy homokzsákot. Ha valaki bánt, ítél vagy fikáz, az csak annyit mutat, hogy te élsz, ő meg csak nézi az életed. És ha valaki nézi az életed, az már reklám.
Régen még visszaírtam, ma inkább megköszönöm. Komolyan. Minden komment, minden dühös sor csak több elérést hoz. Ők azt hiszik, ártanak, közben segítenek. Ingyen marketing, tele érzelemmel. És én, az öreg, csak mosolygok a monitor mögött, és hagyom, hogy a zaj csinálja helyettem a munkát. Mert végül is, a legjobb visszavágás az, ha te nyugodtan mész tovább, és ők maradnak ugyanott, ahol mindig is voltak: a kommentmezőben.