Sokan azt gondolják rólam, hogy kiváltságos vagyok. Hogy több vagyok. Hogy valami
elérhetetlen, különleges, félig-meddig már celeb-féle lény vagyok, aki nem hibázik, nem esik el, nem éli ugyanazokat a mélypontokat, mint ők.
Közben meg… nyolc általánosom van. Ennyi. Nem vagyok diplomás. Nem vagyok gazdag. Nem vagyok csillogó.
Egy teljesen egyszerű életet élek. Nem vágyom fényűzésre, se hírnévre, se reflektorfényre.
Egyetlen dologra vágyom: hogy boldog legyek. És hogy közben az lehessek, aki vagyok.
Nyersen. Igazán. Kendőzetlenül.
És igen, hibázom. Rossz döntéseket hozok. Néha vakon megyek előre, néha meg állok a
sarokban, és csak nézek ki a fejemből. Nem vagyok több, mint más. Csak máshogy
gondolkodom. Talán kicsit hangosabban mondom ki azt, amit mások csak magukban
mormolnak.
A különbség nem abban van, hogy kinek mennyi van. Hanem abban, hogy ki mit kezd azzal,
amije van. Nekem ez az írás. Az őszinteségem. A nézőpontom. És az, hogy nem akarok
többnek látszani, mint amilyen vagyok.
Ha néha úgy tűnik, hogy „több” vagyok – az csak azért van, mert mersz tőlem tanulni. Mert
amit én megélek, kimondok. És ha valaki ettől több lesz, az nem én vagyok. Hanem te.
