Sokszor érzem azt, hogy depressziós vagyok. Hogy be vagyok fordulva, hogy nem érdekel
semmi, és valami sötét energiában ülök napokig. Aztán mikor őszintén belenézek ebbe az
érzésbe, mindig ugyanoda jutok: ez nem depresszió. Ez önismeret. Ez befelé fordulás. Ez az
a tér, ahol nem másokkal foglalkozom, hanem magammal.
Igen, gyakran megyek negatív irányba. Sokszor sötétebben látom a dolgokat, mint ahogy
vannak. Hajlamos vagyok kritikusan nézni saját magamra, az életemre, az eredményeimre.
De ez nem azt jelenti, hogy depressziós vagyok. Ez azt jelenti, hogy tudom: ennél több van
bennem. És ez a feszültség abból fakad, hogy még nem tartok ott, ahol lenni szeretnék.
Nem kívülről várok válaszokat. Nem azt keresem, hogy ki mit mond rólam, ki dicsér meg,
vagy ki validálja az érzéseimet. Én magam akarok rájönni, hogy hol vagyok elakadva, mit
kell másképp csinálnom, és hogyan tudok fejlődni. Ez nem depresszió. Ez egy folyamat.
Néha fáj, néha lassú, néha magányos – de valójában ez vezet el oda, hogy valóban jól legyek.
A befelé fordulás nem betegség. Nem szégyen. És nem gyengeség. Ez az út, amin keresztül
újra és újra megtalálom magam. És ha néha szomorúbb vagyok, ha néha nem vagyok lelkes,
az nem azt jelenti, hogy vége a világnak. Csak annyit, hogy dolgozom. Belül. És ez rendben
van.