Elkészült egy csomó könyv.
És amikor az elsőt beküldtük kiadónak, azt hittem, majd örülnek. Hogy végre valaki nem
szépít. Hogy valaki tényleg le meri írni, amit gondol.
De nem ez történt.
Nem a könyvet akarták. Nem a történetet. Nem a gondolatokat. Nem az utat, amin
végigmentem. Hanem a nevemet. Az arcomat. A márkát.
Amit írtam? Túl őszinte. Túl személyes. Túl „nem eladható”.
Mert náluk nem az számít, hogy mit írtál. Hanem hogy mit lehet eladni belőled.
És rá kellett jönnöm: a kiadók nem kíváncsiak az életedre. Csak egy olyan történetet
akarnak, amit becsomagolhatnak, kiszínezhetnek, és ki tudnak tenni egy polcra egy szép
arccal meg egy jól hangzó névvel.
Azt akarják, hogy hazudj magadról – de szépen. Hogy a trauma legyen tanulságos mese. A
szenvedés legyen inspiráció. A mocsok legyen csillámporral lefújva.
Csakhogy én nem ezt írtam. Én nem egy terméket csináltam. Én a valóságot írtam le. Ahogy volt. Ahogy éreztem. Ahogy fájt.
És ha ez nem eladható, akkor inkább maradjon az enyém.
Mert az arcomat oda tudom adni – de a történetemet nem adom el.
Azt gondoltam elég öreg vagy már ahhoz, hogy ne fuss bele az álló f@szerdőbe, mindig meglepődöm, hogy a tapasztalataid alapján még mindig milyen naív vagy. A mai világban minden eladható, hol jobban, hol kevésbé, addig érdekli a népet, amíg lehet szörnyülködni, sajnálni, de jó, neked szarabb, mint nekem. Szerintem így eladva a könyvet, legalább tényleg az veszi meg akit érdekel az életed, a sorsod, szóval várom türelmetlenül a következőket, további szép napot mindenkinek, pusssz