A figyelmesség ma már ritka, mint a fehér holló. És ez engem mélyen zavar. Én mindig
próbálok figyelni másokra. Nem csak venni, hanem adni is. Nem csak élni mások mellett,
hanem észrevenni őket. Odafigyelni. Emberségből. Nem kérek érte semmit. Nem várok
hálát. Csak azt, hogy legalább néha valaki másban is megszülessen ugyanez az ösztön.
Volt egy vendégem, aki baromi messze lakik. Az anyukája kórházba került – pont ide, egy
utcára tőlem. És hát nyilván nem fogom hagyni, hogy a halál faszáról buszozzon be ide, csak
hogy bevigyen valamit a mamájának. Mondtam neki, hogy figyelj, ha úgy van, add ide, és
beviszem én. Majd elszámolunk, ne ezen stresszelj.
Ez nekem természetes. De másnak nem az. És ez a durva. Hogy a jószándék ma már
meglepetés.
Nemrég felújítás volt itt fent a házban. Tűző napon dolgoztak a munkások. Nők, anyák
jöttek-mentek, de egyik se ajánlotta fel, hogy legalább egy palack vizet vesz nekik. Én meg
mondtam nekik, hogy ha akarnak, tudnak zuhanyozni nálam, felfrissülni, hogy ne kapjanak
napszúrást. És meg voltak döbbenve.
Nem azon, hogy valaki figyel rájuk. Hanem azon, hogy ez a valaki én vagyok. Egy vén buzi.
Mert az ember azt gondolná, hogy ilyet egy nő, egy anya csinál. Nem én.
Pedig ez nem arról szól, ki milyen szerepben él. Hanem arról, hogy emberek vagyunk. És az
ember akkor ember, ha észreveszi a másikat. Ha hajlandó kicsit adni – akár csak egy pohár
vizet.
Nem nagy dolgok ezek. Csak apró figyelmességek. De ezekből épül fel a világ, amiben élni
érdemes.
