Egy vallomás önmagamról
Nem azért kezdtem el írni, hogy megváltsam a világot. Nem is azért, hogy tanítsak. Azért kezdtem el írni, mert muszáj volt. Mert feszített belülről valami, amit ki kellett írni magamból. A blog számomra nem egy projekt, hanem egy gyógyulási folyamat. Egy mentális sebtapasz. Egy önterápia.
Azt gondoltam, jó lesz a lelkemnek, ha kiírom, ami bennem van. Leültem, és elkezdtem leírni a gondolataimat. Semmi nagy elvárás, semmi marketing, csak én és a belső zaj. És azt hittem, majd egy-két ember talán ránéz. Talán megérti. Aztán jöttek. Egyre többen. Elolvasták. Várták. És értették. Értették, hogy mit akarok mondani. És ez furcsa volt. Nem számítottam rá, hogy amit én szavakba tudok önteni, azt mások ennyire átélik
És ettől a pillanattól valami átkattant bennem. Mert már nemcsak arról szólt az egész, hogy én kiírom magamból a fájdalmat, a haragot, a gondolatokat, hanem arról is, hogy mások is kapcsolódnak hozzá. Hogy mások is gyógyulnak belőle. Egy melléktermék lett belőlem: a saját gyógyulásom mellékterméke lett mások gyógyulása is. És ez valami baromi jó érzés.
A legdurvább az, hogy közben én is tanulok magamról. Az írás nemcsak gyógyít, hanem fejleszt is. Ahogy egyre több posztot írtam, úgy változott meg a gondolkodásom. Egyre nyitottabb lettem, egyre elfogadóbb. Már nem akarok ítélkezni mások felett. Nem akarok senkit megjavítani. Csak tükröt tartok. És ha valaki belenéz, és lát benne valamit – az már az ő dolga.
Nem érdekel a problémájuk. Vagyis… nem akarom megoldani helyettük. Én csak visszatükrözöm, amit belém tolnak. Aztán azt kezdenek vele, amit akarnak. Ha beszélni akarnak róla, itt vagyok. Ha csak olvasni akarják, rendben. Ha nem kérnek belőlem, hát akkor megyek tovább. Élem az életem, és írom a saját igazságaimat.
És ez a legnagyobb szabadság: hogy nem kell tetszenem. Nem kell megfelelnem. Csak írnom kell. És ha ez közben másokat is inspirál – hát az már csak bónusz.
