Nem lettem énekes. Nem állok stúdióban, nem gyakorlok hangképzést, és nem készülök arra, hogy arénát töltsek meg. Viszont valamire mégis rákaptam: dalszövegeket írok. És nem is akármilyeneket – őszinték, nyersek, sokszor mocskosak, máskor meg egészen líraiak. Mert ami bent van, annak ki kell jönnie.
Nem a dallam miatt kezdtem el, és nem a ritmus vitt bele. Hanem a gondolat.
A zenét az AI csinálja. A hangokat, az alapot, a dallamot – én pedig a szöveget. És ettől valahogy különösen őszintének érzem az egészet. Nincs megfelelés, nincs zenei elvárás, nincs producer, aki beleszól. Ez csak rólam szól. Arról, amit gondolok, amit érzek, amit nem mindig lehet máshogy elmondani, csak sorokba tördelve, ritmusra lüktetve.
Van, amikor dühből írok. Van, hogy a fájdalomból születik sor. És van, hogy egyszerűen csak jól esik kimondani: „ez vagyok én, ez van a fejemben, és most már kint van.”
Olyan, mint egy napló, csak hangosabb. Csak keményebb. Csak őszintébb.
Ez most az én terápiám.
És ha ebből valaki erőt merít, ha valaki azt mondja rá: “végre valaki kimondta”, akkor már megérte.
Szóval igen, dalszövegeket írok.
Nem azért, mert sztár akarok lenni.
Azért, mert jól esik.
És ez most bőven elég.