Már nem bízom bennük

Esküszöm, sosem voltam parás típus. 43 évesen már átéltem eleget, találkoztam sok pasival, volt szex, volt éjszaka együtt, és régen eszembe sem jutott azon agyalni, hogy baj lehet. Ma viszont egyre többször érzem, hogy nem tudok nyugodtan megbízni senkiben. Jön valaki, iszunk, beszélgetünk, megvan a kémia, eljutunk az ágyig, és amikor felmerül, hogy itt aludna, bennem rögtön megszólal egy hang: „biztos jó ötlet ez?”

Nem a félelemről van szó, mert nem félek. Inkább a bizalmatlanságról. Arról, hogy az emberek annyira megváltoztak, annyira lecsúszott, elcseszett lett sokuk, hogy egyszerűen nem érzem biztonságban magam mellettük. Régen simán megengedtem, hogy nálam maradjanak, ma viszont eszembe jut: mi van, ha reggelre eltűnik valami? Ha kinyitja a szekrényt, elteszi a pénzemet, vagy a telefonomat? Vagy rosszabb: ha álmomban bántana? És bazdmeg, ez nem valami filmforgatókönyv, hanem a valóság. Mert hallottam, láttam, és saját bőrömön is éreztem, hogy vannak, akik semmitől sem riadnak vissza.

Nem voltam soha gyanakvó. Inkább az a fajta voltam, aki gyorsan ad bizalmat, aki könnyen beenged másokat az életébe, sőt az otthonába. De ahogy telnek az évek, úgy lett egyre több rossz tapasztalatom. És most ott tartok, hogy nem akarok kockáztatni. Nem azért, mert gyáva lennék, hanem mert az otthonom a menedékem. Ez az a hely, ahol békében akarok lenni, nem pedig stresszben, hogy vajon ki mellett alszom.

Ma már nem adok ajándékba bizalmat. Aki bizonyítani akar, tegye meg, de az biztos, hogy az én ágyamba nem fog bárki csak úgy beesni. Mert egy dolog a szex, és egy teljesen más dolog a bizalom. És én nem engedem, hogy a kettőt összekeverjék.