Látom a kettősséget, és undorodom tőle
Milyen érzés ezt nap mint nap látni?
Szörnyű. Nem is tudom másképp mondani. Munka közben hallgatom a nőket,
ahogy a férjeikről beszélnek – milyen fáradtak, milyen kedvetlenek, mennyire nincs már
meg az a tűz. Közben felmegyek egy meleg társkeresőre, és mit látok? Ugyanezeket a férfiakat. Más névvel, más képpel, de ugyanazokkal az élettörténetekkel.
És közben én, aki nyíltan önazonosan élem az életem, asszisztálok ehhez az egész
hazugsághoz.
Mit érzek, amikor ezt látom?
Dühöt. Undort. Szomorúságot. Hogy az emberek így is képesek élni. Hogy mindenki játszik
egy szerepet. A hetero világban a férfi megjátssza a gondoskodó családapát, a nő az elégedett feleséget, közben mindketten tudják, hogy valami nagyon nincs rendben.
A meleg világban pedig ott vannak ezek az „hetero” férfiak, akik az éjszaka leple alatt,
titokban próbálnak valamit keresni – egy kis igazságot? Egy kis vágyat?
Vagy csak egy kis menekülést abból az életből, amit maguknak építettek?
De miért undorító ez? Hiszen ők is csak boldogságot keresnek, nem?
Nem a vágy az undorító. Hanem a kettős élet. Az, hogy otthon a gyerekük fejét simogatják, és közben más férfiak után vadásznak.
Az, hogy az emberek olyan életet építenek maguk köré, amiben boldogtalanok, és mégis
ragaszkodnak hozzá, mintha az lenne az egyetlen lehetőség.
Én nap mint nap látom a boldogtalanságukat, és közben nekem kell végignéznem, ahogy egy szót sem szólnak róla. Ahogy hazamennek és folytatják ugyanazt az életet, mintha minden rendben lenne.
Milyen érzés ezt önazonos emberként végignézni?
Mint egy kívülálló. Mintha egy színházban ülnék, ahol mindenki maszkot visel, és csak én
látom az igazi arcokat.
Néha elgondolkodom: tényleg én vagyok a különc? Tényleg nekem kéne szégyellnem
magam azért, mert én azt az életet élem, amit belül érzek?
De aztán rájövök, hogy nem. Én nem hazudok magamnak. És ezért néha még jobban fáj látni azt, hogy mások viszont igen.
Mi lenne a megoldás? Őszinteség?
De hát az emberek rettegnek tőle. Félnek a következményektől, félnek attól,
hogy mit szólnak mások.
És inkább belefulladnak a saját hazugságaikba. De én? Én ezt csak nézem. És undorodom.