Sokan mondták. Hogy írjam meg. Hogy ebből könyvnek kell lennie. Hogy ez nem csak poszt, nem csak jegyzet, nem csak dühkitörés – hanem valami, amit másoknak is látniuk kéne.
Hogy tanító. Hogy bátor. Hogy fájdalmasan őszinte.
És én csak néztem, hogy tényleg? Ezt tényleg lehet könyvbe írni? Így? Ilyen nyersen? Ilyen
pofátlanul sajátul?
Aztán egyszer csak elkezdtem. Nem nagy bejelentéssel, nem tervezéssel. Csak úgy. Egy
szóval. Egy mondattal. Egy este, amikor már nem bírtam magamban tartani.
És azóta nem bírom abbahagyni.
Mert valami elindult. Mert ahogy írok, úgy tisztulok. Mert minden oldal után úgy érzem,
hogy ez most nem csak nekem fontos, hanem valakinek még.
És mert hatékony vagyok benne. Mert ez az én nyelvem. Ez az én terepem. Ahol nem kell
szépen mosolyogni, nem kell elkenni, nem kell hazudni. Csak írni kell. Azt, ami van.
Nem írom túl. Nem írom alá. Nem kenem szét. Ez nem regény. Ez nem illúzió. Ez én vagyok.
És közben tényleg élvezem. Mert minden mondatomban ott vagyok. Mert most először
érzem, hogy ez az enyém.
Csak írok.
És lassan könyvvé lesz.
