Ha valaki vendégségbe jön hozzám, vagy csak szexelni jön – teljesen mindegy – készülök.
Nem úgy, mint valami bohóc, hanem úgy, mint egy normális ember, aki ad a másikra.
Megkérdezem, mit szeret inni. Ha azt mondja, hogy Coca-Cola, akkor Coca-Cola lesz. Ha azt
mondja, valami cukormentes baromság kell neki, akkor az lesz. Rágcsát is veszek. Nem
azért, mert nem tudok élni nélküle, hanem mert figyelek. És mert kedves vagyok. Mert azt
gondolom, ha valaki idejön, az megérdemli, hogy foglalkozzak vele.
Csak aztán az történik, hogy nem jön el. Nem szól, nem ír, nem jelez. Csak simán felszívódik.
Én meg ott ülök az asztalnál, előttem az üdítő, a nasi, a kibaszott üres csend. És ez nem
egyszer történt. Nem kétszer. Nem háromszor. Rendszer lett belőle.
És minden alkalommal megfogadom, hogy „na mostantól senkiért nem készülök”. De aztán
jön a következő valaki, én meg újra beleesek. Mert még mindig van bennem annyi remény,
hogy hátha ez más lesz. Hátha ez értékeli. Hátha ez ember.
De nem. Általában ugyanaz a lemez. Ígéretek, üzengetés, ívbe hajló várakozás – aztán
semmi. Ghost. Füst. Aztán én lehetek az, aki kidobott megint egy rakat pénzt, időt, energiát.
És tudod, nem az fáj igazán, hogy nem jött. Hanem az, hogy én készültem rá. Hogy
belevittem az energiám. A gondolataim. A vágyat, hogy valaki végre ne csak használni
akarjon, hanem kapcsolódni. Hogy ne csak a testemet lássa, hanem az embert is mögötte. De nem. Ezek az emberek nem jönnek el. Ezek csak ígérnek. Csak játszanak. És én vagyok az idióta, aki ezt újra és újra elhiszi.
És tudod, mit csinálok ilyenkor? Megiszom a kólát.. Nézem a telefonomat, hátha csak késik. Aztán jön a felismerés: nem késik. Soha nem is indult el. Csak játszotta, hogy akar valamit. Én meg elhittem, hogy ez most más. Hogy ez most igazi. Hogy most nem pofára esés lesz, hanem valami, ami marad.
A francokat. Nem marad semmi, csak az, hogy én vagyok a hülye. A túl lelkes. A túl
figyelmes. A túl sok.
Úgyhogy most ide leírom: senkiért nem készülök többé. Aki jönni akar, jöjjön. De ne várja el,
hogy előtte díszbe öltöztetem a hűtőt meg az asztalt. Nem leszek többé a házigazda a
semminek. Nem öltöztetem ünneplőbe a lelkem valakiért, aki aztán még annyit sem tesz,
hogy odanyom egy „bocs, mégsem jó”.
Persze mindig megteszem de ez már mellékes.
Aki akar, hozzon magával mindent. Mert tőlem csak azt kapja, amit én is kapok tőle:
jelenlétet, figyelmet, tiszteletet – vagy semmit.
És legközelebb, amikor megint elhiszem valakinek, hogy „jövök”, előbb emlékeztetem
magam erre az írásra. Mert idióta vagyok. De legalább már tudok róla.