Hogyan álljunk ki magunkért, ha még önmagunkkal sem vagyunk
őszinték?
Megint itt tartunk. Megint azon megy a vita, hogy lehet-e létezni nyíltan, büszkén, vagy
szépen csendben kell tűrnünk, hogy mások mondják meg, kik vagyunk és hogyan élhetünk.
Most éppen a Pride betiltásáról van szó, gyermekvédelemnek álcázott ürüggyel. De nem
erről akarok beszélni.
Nem a politikáról. Nem az elnyomásról. Hanem rólunk. Arról, hogy mi, akik a közösség
részei vagyunk, hogyan viselkedünk ebben az egész helyzetben. Mert az igazság az, hogy
nem az a legnagyobb probléma, hogy mások mit akarnak ránk erőltetni. Hanem az, hogy mi
magunk hagytuk, hogy ezt megtegyék velünk.
Miért nem állunk ki saját magunkért?
Elvileg most minden meleg embernek ott kéne lennie az utcán, ki kéne állnia a jogaiért, meg
kéne mutatnia, hogy nem lehet minket csak úgy elhallgattatni. A heteró támogatóink ott
lesznek. De mi ott leszünk-e saját magunk mellett? Vagy megint eljátsszuk ugyanazt, mint
mindig?
Mert nézzünk szembe a valósággal. Hogy tudna egy közösség összetartani, ha a fele
hazugságban él? Ha titkolja magát a családja előtt, a felesége előtt, a gyerekei előtt? Ha
ugyanúgy játssza ezt a társadalmi színjátékot, amit a hatalom rá akar kényszeríteni?
Hogyan fogunk összefogni, ha közülünk sokan maguk is a félelem börtönében élnek?
És itt jön a legnagyobb félelmem. Az, hogy hiába támogatnak minket a heterók, mi magunk nem leszünk képesek kiállni magunkért. Mert túl sokan félnek. Félnek a hatalmukat
elveszíteni. Félnek a vagyonukat elveszíteni. Félnek attól, hogy kiderül, kik is valójában.
A legnagyobb ellenség: mi magunk
De ez még nem minden. Mert nemcsak a félelem az, ami akadályoz minket. Hanem az, hogy
a meleg a meleg ellensége.
A melegek ölik egymást. A melegek bántják egymást. Egymás torkának esnek, kritizálják,
lenézik, kiközösítik egymást. Kinek van tökéletesebb teste, Kinek van jobb pasija?,Kinek van nagyobb követőtábora? Ki megy el a legmenőbb helyekre? Ki van a „belső körben”, és ki az, aki „csak egy senki”?
Hol van itt közösség?
Nincs közösség. Vannak meleg emberek, külön-külön, de összetartás? Az nincs.
Hogyan fogunk összefogni, ha saját magunkat marjuk szét?
A végső paradoxon: a melegek a saját ellenségeik
És akkor itt jön a végső pofon: a kormány tele van melegekkel, akik titokban élik az
életüket. Akik a saját fajtájukat bántják, mert gyűlölik saját magukat. Akik pontosan tudják,
milyen a meleg közösség, mert ők is annak a részei – csak éppen elbújva. Akik azzal
próbálják bizonyítani „normális” mivoltukat, hogy melegeket üldöznek, melegek ellen szavaznak, és melegek jogait nyirbálják.
Ők azok, akik belülről tudják, hogyan kell szétbombázni a közösséget, mert minden gyenge pontját ismerik. Nem kell kívülről támadni, amikor elég belülről manipulálni.
Nem kell betiltani semmit, ha elég nagy az önutálat ahhoz, hogy magunktól szétszedjük egymást.
Ezért vannak aggályaim. Ezért félek attól, hogy most sem lesz semmi. Mert a melegek nem
fognak kiállni saját maguk mellett. Mert amíg mindenki a saját kis egóját félti, a saját kis
játszmáit játssza, addig nincs esély semmire.
Pedig ha most nem állunk ki, akkor mikor? Ha most nem mutatjuk meg, hogy nem lehet minket szétverni, akkor mikor?
Mert ha nem vigyázunk, akkor egy dolgot biztosan elérnek: hogy még a maradék lehetőségünket is elveszítsük.