Nagyon sokszor kerülök olyan helyzetbe, hogy férfiakkal találkozom, pusztán kíváncsiságból beszélgetek velük, leülünk egy kávéra, és közben próbálom megérteni, kik is ők valójában. Ami igazán rémisztő számomra, hogy szinte minden alkalommal szembesülök ugyanazzal a jelenséggel: mintha az emberek elvesztették volna az érdekrendjüket, mintha nem lenne valódi céljuk vagy irányuk az életben. Egy ideig azt gondoltam, talán csak én vagyok ilyen ‘szerencsétlen’, hogy ennyi sérült, életképtelen embert sodor elém az élet, de aztán rájöttem: ez nem véletlen, hanem egy általános társadalmi probléma.
A legtöbb ember valójában küzd valamivel – legalábbis fejben. Rengeteget gondolkodnak azon, miért rossz az életük, panaszkodnak, hibáztatják a környezetet vagy a körülményeket. De ami igazán hiányzik, az a cselekvés. Nem tesznek semmit azért, hogy jobb legyen az életük, nem hoznak döntéseket, nem lépnek előre. Csak állnak a saját problémáikban, és közben azt várják, hogy majd valaki más megoldja helyettük.
Számomra ezek a találkozások sokszor nem hoznak többet, mint az időm elrablását. Az idő pedig a legértékesebb kincsem, amit senki nem kap vissza. Ráadásul azt is érzem, hogy a figyelmemet sem érdemli meg mindenki – mert aki nem becsüli a saját életét, az nem fogja az enyémet sem tisztelni. Ezért egyre tudatosabban válogatom meg, kinek adok energiát és időt, mert ma már nem engedhetem meg magamnak, hogy mások üressége lehúzzon.
