És az vagyok aki lenni akarok
Mindig is tudtam, hogy más vagyok. Nem tudtam és nem is akartam beolvadni a tömegbe.
Már gyerekként éreztem, hogy nem igazán illeszkedem bele abba a világba, amit mások természetesnek vettek.
Fiatalon kezdtem dolgozni, és már akkor sokkal érettebben gondolkodtam, mint a kortársaim.
Miközben ők még azzal voltak elfoglalva, hogy hogyan férjenek bele a közösségük elvárásaiba,
én már rég a saját utamat jártam. Aztán egyre világosabb lett, hogy nemcsak a gondolkodásmódom, hanem a vonzalmaim is mások.
Ahogy telt az idő, egyre inkább megértettem: nem vagyok olyan, mint a többség, és ez így van jól.
Mindig is egy kicsit máshogy öltözködtem, máshogy éltem, másként láttam a világot, mint a többiek.
Eleinte próbáltam megfelelni a társadalmi elvárásoknak. Próbáltam beilleszkedni, úgy élni, ahogy „kellene”.
De miért is kellene?
De ez nem volt kényelmes. Olyan volt, mintha egy idegen bőrébe bújtam volna. Nem voltam önmagam.
A tükörbe néztem, és egy idegen arc nézett vissza rám. Egy olyan ember, akit a világ akart látni,
nem az, aki valójában voltam. Idővel rájöttem, hogy nem akarok egy képmutató életet élni.
Nem akarok egy álszent hazugságban létezni.
Ez nem egy hirtelen döntés volt. Nem volt egy nagy, drámai pillanat, ahol kimondtam: „Mostantól vállalom önmagam!”
Ez egy folyamat volt.
Egy hosszú, rögös út, tele kisebb-nagyobb felismerésekkel, csalódásokkal,
de egyre erősödő magabiztossággal. Az ember nem egyik napról a másikra lesz önmaga. Ez egy küzdelem,
amit meg kell vívni. És minden egyes győzelem közelebb vitt ahhoz, aki ma vagyok.
A munkám mindig is a menedékem volt. A virágkötészetben a különlegesség nem hátrány volt, hanem elvárás.
Ott senki sem próbált rám erőltetni egy formát, mert minden arról szólt, hogy valami egyedit, valami művészit hozzak létre.
Aki ismert, az nem a másságomat látta, hanem az embert, aki vagyok. Nem azt nézték, hogy milyen a hajam, a ruhám,
vagy kivel járok, hanem azt, hogy milyen értékeket képviselek. És ez volt az igazi szabadság.
De a társadalom szélesebb rétegei nem voltak ennyire elfogadók. Ahogy egyre sikeresebb lettem, úgy szaporodtak az ellenségek is.
A szakmai tudásomba nem tudtak belekötni. Az emberségembe sem. És amikor már semmibe nem találtak fogást, akkor jött az utolsó
fegyverük: „De hát ő meleg.” Mintha ez valami érv lenne. Mintha ez valamit elvenne abból, aki vagyok.
Nevetséges volt. De egyben bántó is. Mert amikor valaki minden erejével próbál lealacsonyítani, és végül csak ebbe tud kapaszkodni,
az szánalmas.
Egy idő után azonban ez már nem fájt. Rájöttem, hogy minden egyes támadás csak még erősebbé tesz.
A munkám volt az én pajzsom. Az én erőm. A biztos pont, amit senki nem tudott elvenni tőlem.
A támadások nem megtörtek, hanem építettek. Minél jobban próbáltak bántani, annál erősebb lettem.
A pajzsom egyre vastagabb lett, és egy idő után már nem csak megvédett, hanem visszaverte a támadásokat.
Aki ártani akart nekem, végül magának ártott. Mert miközben én egyre feljebb és feljebb jutottam,
ők csak a saját keserűségükbe fulladtak bele.
Ha visszanézek az útra, egy dolgot biztosan tudok: minden ember, aki kitart, hisz magában és nem adja fel,
végül megtalálja a saját számítását. Nem szabad visszanézni, nem szabad hagyni, hogy a múlt lehúzzon.
Előre kell menni, lépésről lépésre. Mert minden szar, minden pofon, minden akadály egy-egy újabb réteg a pajzson,
ami végül egy olyan erős embert formál, akit már semmi sem tud megállítani.
Ne adjátok fel. Haladjatok előre. Mert végül minden a helyére kerül.
én vagyok aki vagyok!!!!!!!!!!!