Másfél hete, hogy egy reggelen egyszerűen megnyomtam a „Törlés” gombot. Az összes
társkeresős profilomat töröltem. Nem csak kikapcsoltam, nem szüneteltettem, nem
„elérhetetlenné” tettem. Véglegesen töröltem. És azóta minden megváltozott.
Eleinte furcsa volt. Mintha hiányzott volna valami, amit amúgy gyűlöltem. Az a kényszeres
pörgetés, az üres beszélgetések, a semmibe futó remények, és az egész instant világ, amiben valójában senki nem akar igazán kapcsolódni, csak szórakozni. De az üresség, ami eleinte rám zuhant, szépen lassan helyet adott valami sokkal fontosabbnak: a nyugalomnak.
Most, másfél hét után azt érzem, mintha hazaértem volna. Magamhoz. Már nem keresem a
visszajelzéseket. Nem nézem, ki írt rám. Nem próbálok megfelelni egy kamu profilkép
mögött ülő idegennek. Ehelyett elkezdtem figyelni arra, mire van tényleg szükségem. Mire
vágyom én, és nem az algoritmus. És ez rohadt nagy különbség.
Több időm lett magamra, a munkámra, az írásra. Nem érzem azt a belső feszültséget, amit a
folyamatos összehasonlítgatás szült. Nem érzem azt, hogy le vagyok maradva. A világ nem
verseny. És most már nem futok benne vakon.
Ez a döntés – bár aprónak tűnhet – valójában az egyik legnagyobb önszeretet-aktusom volt.
Mert nemet mondtam arra, ami húzott le. És igen mondtam magamra.
Szóval ha azt kérdeznéd, megbántam-e? Nem. Életem legjobb törlése volt.