csak nem tűröm a bullshitet
Az emberek félnek az egyenes kommunikációtól. Nem azért, mert az bántaná őket fizikailag, hanem mert szembe kellene nézniük önmagukkal. És azt ki a franc szereti? A legtöbben nem is direkt hazudnak, csak egyszerűen próbálják magukat szebbnek, jobbnak, okosabbnak, ártatlanabbnak mutatni. Ez pedig szépen lassan átcsúszik egy hazugságspirálba – és én utálom a hazugságspirált. Szúrja a szemem, bassza az idegrendszerem, és nem tudok nem reagálni.
És amikor reagálok, amikor szólok, hogy „hé haver, ez most nem kerek”, akkor rám sütik,
hogy agresszív vagyok. Mert nem hagyom, hogy megvezessenek. Mert nem ülök be a
hazugságszínházba a közönség soraiba, hanem kiszólok a színpadra, hogy „rossz a szöveg,
barátom, és hamis a díszlet is!”
Az igazság az, hogy az emberek az őszinteséget keverik az agresszióval, mert már nem
tudják, milyen az, amikor valaki nem kerülgeti a forró szart. Ha valaki határozottan,
következetesen, és ellentmondásokat kiszúrva kommunikál, az nem bántalmazás. Az
éberség. Az, hogy én fejlesztem valakinek a figyelmét arra, hogy épp ellentmond
önmagának, az nem támadás. Az éppenséggel segítség. Csak hát ugye… ahhoz fel kellene
nőni.
Aki nem akar szembenézni a saját torzulásaival, az mindig azt fogja mondani, hogy az
egyenes ember agresszív. Mert kényelmesebb rám tolni a feszültséget, mint beismerni, hogy saját magával nincs rendben valami. De ez nem az én problémám.
És ha ettől mégis agresszív vagyok valaki szemében – hát legyen. Inkább az legyek, mint egy mosolygó, simulékony hazug, aki beáll a sorba.
Itt nem cuki kell. Itt kurvára igazság kell.
