Mindenki azt hiszi, hogy sikeres vagyok. Hogy kiadtam egy könyvet, saját magam, saját
pénzből, saját energiából, és hogy most ünnepelni kéne. Mert ez nagy dolog. Mert ez
példátlan. Mert ez kurvára elismerésre méltó. És lehet, hogy kívülről tényleg annak tűnik.
De belülről? Belülről ez nekem nem siker. Ez nekem egy feladat volt. Egy cél, amit kitűztem,
és végigvittem, ahogy mindig. Mert ha én valamit eldöntök, azt megcsinálom. Nem csodából, nem mázliból, nem szerencséből. Hanem akaratból. Tudatból. Kurva sok munkából.
És a legfurcsább az egészben, hogy miközben mindenki gratulál, közben egyáltalán nem
érzem azt, hogy örülnék. Mert nincs kivel. Mert nincs egy ember sem, akinek tényleg a
szemébe tudnék nézni, és azt mondani: nézd, megcsináltam. És ő visszanézne rám, és azt
mondaná: tudom. Láttam. Végig ott voltam. Büszke vagyok rád. Mert ilyen ember nincs.
Egyedül csináltam. Egyedül vittem végig. Egyedül ünnepelhetném – ha lenne kedvem
ünnepelni.
Szóval amikor azt mondják, hogy „legyél büszke magadra”, azt válaszolom: én nem vagyok
büszke, én csak tudom, hogy mire vagyok képes. És ez most épp az volt. Nem több. Nem
kevesebb. Egy elvégzett feladat. Egy újabb pipa. De a valódi siker az lenne, ha lenne kivel
örülni. És az most nincs.
