Pont egy éve kezdtem el rendszeresen blogot írni. Nem nagy stratégiával, nem marketingtervvel, nem „majd ebből lesz valami” gondolattal. Egyszerűen csak volt bennem mondanivaló. Olyan témák, amikről kevesen beszélnek őszintén, nyersen, kertelés nélkül. Leírtam őket. Ennyi.
És most itt vagyok, egy évvel később, és visszanézve az az első gondolatom: ez az év brutálisan gyorsan eltelt.
Ez alatt az egy év alatt rengetegen olvasták a blogbejegyzéseimet. Többen, mint amire valaha számítottam. Voltak, akik csendben olvastak, voltak, akik visszajeleztek, voltak, akik vitatkoztak, és voltak, akik megköszönték. Mindegyik számít. Mindegyik visszajelzés azt mutatta: szükség van ezekre a szövegekre.
A blog számomra nem tartalomgyártás. Nem algoritmus. Nem elérés. Ez egy gondolkodási tér. Egy hely, ahol ki lehet mondani dolgokat akkor is, ha kényelmetlenek. Akkor is, ha nem népszerűek. Akkor is, ha szembesítenek – másokat és engem is.
Ez az egy év megtanított arra, hogy az emberek sokkal nyitottabbak, mint gondolnánk. Csak nem szeretik a maszlagot. Nem szeretik a megúszós szövegeket. Azt viszont igen, ha valaki beleáll. Ha nem akar mindenkinek tetszeni, csak igazat mondani.
Hálás vagyok minden olvasónak. Annak is, aki csak egyszer kattintott rá egy cikkre, és annak is, aki végigolvasta mindet. Ez a figyelem nem természetes, és nem jár alanyi jogon. Meg kell dolgozni érte – őszinteséggel, következetességgel, és azzal, hogy nem hátrálok meg, amikor egy téma kényelmetlenné válik.
Egy év eltelt. Gyorsabban, mint gondoltam. De ha ennyi minden belefért ebbe az egy évbe, akkor kíváncsi vagyok, mit hoz a következő.