Dedikálás

Mindenki azt kéri tőlem, hogy dedikáljam a könyvet. És nem értem.

Komolyan. Nem tudom, mit mondjak ilyenkor. Nem érzem magam senkinek, aki dedikálni
„illik”, vagy akitől dedikálást kellene kérni. Nem vagyok író. Nem vagyok híres ember. Nem
vagyok semmi, csak egy ember, aki élt valahogy, és leírta. Ennyi. Nem művészetet alkottam,
hanem emlékezetet. Nem világirodalmat, hanem saját történetet. És ez most valamiért
mégis számít. Másoknak.

Néha úgy érzem, mintha valaki más könyvét dedikálnám. Mintha nem is rólam lenne szó.
Csak ülök ott, egy tollal a kezemben, és próbálok írni valami szépet egy belső borítóra,
miközben belül azt kérdezem: „De miért? Miért olyan különleges ez?”

Talán azért, mert amit én leírtam, más nem merte. Vagy nem tudta. Vagy nem akarta. És az
emberek nem a tollvonásért állnak sorba, hanem azért a bátorságért, amit ők még nem
szedtek össze – de hátha, ha náluk lesz ez a könyv, bennük is megszületik.

Szóval most már dedikálok. Még ha nem is értem teljesen, miért. Mert lehet, hogy nem is nekem kell értenem, hanem nekik.