Igen.
Boldog vagyok.
Mert kiadtam a könyvem. Mert megtettem. Mert megcsináltam. Mert végigvittem
valamit, ami belülről jött, ami nem másoknak kellett, hanem nekem. És most ott van.
Fekete-szürke borítóval, a nevemmel, a lelkemmel, a történetemmel.
Ez jó. Ez kurva jó.
És mégis…
Olyan furcsa boldognak lenni úgy, hogy közben nincs kivel megosztani.
Hogy nincs az a „na, gyere, igyunk rá”, vagy az az ölelés, amit nem kell magyarázni,
csak ott van, pont akkor, amikor kell.
Nincs az a tekintet, ami azt mondja, hogy „büszke vagyok rád”, és tényleg úgy is
gondolja.
Nincs senki, akivel ezt a mostani örömöt együtt lehetne vinni.
És ez fáj.
Ez nem panaszkodás. Ez csak az igazság.
Az ember lehet boldog, és közben lehet végtelenül magányos.
Lehet sikeres, és közben lehet rohadtul egyedül.
És lehet, hogy a kettő nem is zárja ki egymást. Csak senki nem beszél róla.
Szóval: boldog vagyok?
Igen.
De ha lenne valaki, aki velem örülne, akkor boldogabb lennék.
És ez most nem hiányként van jelen, hanem felismerésként.
Mert nem mindegy.
Van egyfajta csend ebben a boldogságban. Egyfajta elismerés önmagam felé, hogy
végre nem másokért, hanem magamért csináltam valamit. És ez erősít.
De az ember társas lény. Nem tudja sokáig egyedül ünnepelni önmagát. Egy idő után
nem elég, hogy sikerült, ha nincs, aki ezt látja. Érti. Megéli veled.
A siker utáni csend sokkal hangosabb, mint gondoltam. Mert nincs benne taps, csak az én belső zsongásom. Ami szép – de egyoldalú.
Sokan azt hiszik, hogy a boldogság a cél. De a megosztott boldogság az igazi cél. Az,
amikor nem csak ott vagy, hanem valaki ott van veled.
Talán majd egyszer valaki megkérdezi: „Emlékszel arra, amikor kiadtad az első
könyved?” És én azt mondhatom: „Igen. Emlékszem. És örülök, hogy velem voltál.”