Az elmúlt időszakban azt érzem, hogy teljesen besokalltam. Besokalltam a vendégektől, besokalltam a barátoktól, és bizony a melegektől is. Mindenhonnan csak a szar jön, és nincs már kedvem szépíteni. Túl sok az álarc, túl sok a kétszínűség, túl sok a hazugság és az érdek. Az emberek nagy része sajnos így működik. Nem kicsit, hanem nagyon. Sokszor elgondolkodom azon, vajon miért lett ez a normális? Miért van az, hogy az emberek kilencven százaléka így éli le az életét, és közben még büszke is arra, hogy így tud boldogulni?
Én nem tudok ezzel azonosulni. Nem így élek, nem így gondolkodok, nem így állok az élethez. Nekem számít az, amit kimondok, számít az, amit ígérek, és számít az, hogyan bánok másokkal. Nem azért, mert szent vagyok, hanem azért, mert egyszerűen nem tudok mást adni. Nem bírom elviselni a tudatot, hogy kihasználok valakit, vagy játszom vele. Ehhez képest mindig azzal szembesülök, hogy bennem pont azt látják: „ó, őt át lehet baszni, vele el lehet játszani, őt ki lehet használni”. És ez az, ami bánt. Ez az, ami miatt besokalltam.
Bánt, hogy olyan világban élünk, ahol az őszinteség gyengeségnek számít. Bánt, hogy az egyenesség mögé nem tisztelet jár, hanem kihasználás. És bánt, hogy az ember hiába teszi tisztán az asztalra önmagát, a másik abban csak egy lehetőséget lát a manipulációra. Én nem akarok ebben részt venni. Nem akarok belefásulni ebbe a játszmába. Ha besokalltam, akkor inkább hátralépek, inkább kiszállok, de nem fogok beállni a sorba, csak azért, mert a tömeg ezt tekinti normálisnak. Nekem nem ez a normális. És lehet, hogy ez az út nehezebb, de legalább a sajátom, és nem egy hazug tömegé. Ezért inkább választom a tiszta utat, még ha sokszor magányosabb is, de legalább őszinte.
Szerintem az a baj, hogy legtöbben saját magukból indulnak ki, bár ezt nem szokás beismerni, ki gondolná magáról, hogy egy szar alak, hazudik, szépíti a dolgokat. Én mindig azt mondtam és tettem, hogy nem szoktam hazudni, mert ki a fene emlékszik arra, hogy mikor kinek mit mondott, sokkal egyszerűbb az igazság. No ez is ki szokta verni a biztosítékot, merthogy ezáltal én ki a fenének képzelem magam, pedig egyszerűen csak arról van szó, hogy nekem ez így a legkényelmesebb, a legegyszerűbb, de én nem vagyok egy bonyolult lélek, mondhatni. Na pá, szép napot kívánok.