Amikor nekiálltam könyveket írni, sokan úgy képzelték, hogy ez egy varázslatos folyamat: az ember megírja a könyvet, kiadja, és onnantól kezdve dől a pénz. Hogy majd veszik, mint a cukrot, és pár hónap alatt gazdag leszek belőle. Hát rohadtul nem így van. A valóság teljesen más, és ezt most testközelből tapasztalom meg.
Először is, az írás önmagában is hatalmas munka. Nem arról van szó, hogy csak leülök a gép elé, és kipotyog belőlem a szöveg. Rengeteg energia, idő, önfegyelem és kitartás kell hozzá, hogy egyáltalán végigvigyek egy könyvet. És amikor végre elkészül, akkor jön a második pofon: attól, hogy van egy kész könyved, még senki nem fog rohanni a boltba megvenni. Az emberek félnek pénzt adni érte, kételkednek bennem, sokan el sem hiszik, hogy tényleg tudok írni. Van, aki rám néz, és egyszerűen nem nézi ki belőlem, hogy könyveket írok. Mintha az írás valami kiváltságos réteg hobbijának számítana, és nem egy valódi, kemény munka eredményének.
És akkor ott van a reklámozás kérdése. Mennyien ígérték, hogy segítenek, megosztják, támogatják, ajánlják a könyveimet. Szép szavakból rengeteg jutott, de a tettekből valahogy mindig elmarad a folytatás. A végén mindig ugyanoda jutok: magamra vagyok utalva mindenben. Én írom, én szerkesztem, én tervezem, én hirdetem, és persze én próbálom eladni. Ez a magánkiadás igazi valósága: semmi nem hullik az ember ölébe, mindent vérrel és verejtékkel kell felépíteni.
Szóval aki azt hiszi, hogy könyveket írni és kiadni könnyű, az nagyon téved. Ez nem a gyors meggazdagodás receptje, hanem egy hosszú, kemény út, tele csalódással, kudarccal, és rengeteg munkával. De mégis csinálom, mert hiszek benne, hogy amit írok, annak értelme van, és előbb-utóbb megtalálja az útját azokhoz, akiknek szól.