Az aranyásók régen és ma – mi változott meg?

Régen is voltak aranyásók. Fiatal srácok, lányok, akik idősebb partnert kerestek abban a reményben, hogy jobb életük lesz mellette. Ez sosem volt titok, sosem volt szégyen: volt benne egyfajta kimondatlan alku. Az idősebb fél adott stabilitást, anyagi biztonságot, életstílust, cserébe a fiatal alkalmazkodott, belesimult a helyzetbe, és örült annak, hogy egy magasabb szinten élhet, mint amit magának valaha is meg tudott volna teremteni.

Ma viszont valami teljesen elcsúszott. Most, 43 évesen pontosan látom: a 20 éveseknek imponál, hogy műkörmös vagyok, hogy könyveket írok, hogy van egy kialakított életem, hírnevem, márkám. És sokan reménykednek abban, hogy mellettem ők is jobb életet élhetnek. Ezzel semmi gond nincs – az ember természetes módon vágyik feljebb kapaszkodni. De ami zavaró, az az, hogy ezek a mai aranyásók már nem egyszerűen kapaszkodni akarnak, hanem rögtön irányítani.

Nem az van, hogy örülnek annak, amit kapnak, és alkalmazkodnak. Nem. Ők szeretnék elvenni a pénzt, a figyelmet, a státuszt, és közben ők akarják diktálni a szabályokat. Ez a fordítva ülés a lovon. És őszintén: engem ez taszít. Ha valaki az én hátamon kapaszkodik fel, akkor ne én hunyászkodjak meg. Akkor ne nekem kelljen behúznom a nyakam, hanem neki kell összeszednie magát, alkalmazkodnia, és tisztelnie azt az életet, amibe belépni próbál.

Nem tudom, vannak-e idősebb férfiak, akiknek imponál, ha egy fiatal irányítani akar, miközben a pénzt is elvárja. Lehet, hogy igen. De számomra az aranyásás ma már nem arról szól, hogy valaki csendben, hálásan felkapaszkodik egy biztosabb élethez. Ma inkább arról szól, hogy a semmiből jövők azt hiszik, nekik jár minden – és nekem kellene engedni, hogy átvegyék az irányítást. Hát nem. Ha már valaki az én életembe kapaszkodik bele, akkor igenis legyen alázata, és tanuljon meg alkalmazkodni.