Hogy a melegek mesterei a pszichológiai vetítésnek. Csak azt felejtik el, hogy nem én
vagyok a vászon.
Van ez a jelenség. Nem mer találkozni. Már hetek óta beszélünk. Minden rendben.
Aztán amikor a konkrét lépés jönne, hirtelen már én vagyok a probléma.
„Mert te úgyse tudsz megdugni.”
„Biztos nem áll fel a farkad.”
„Nem tudnál kielégíteni.”
És így nézek: mivan? Én csak azt mondtam, mikor érsz rá.
De a legszebb az, amikor véletlenül mégis találkozunk. És ott, testközelben kiderül
az igazság:
Hogy 10 percnél tovább nem bírja hogy a szexkultúra az konkrétan nulla hogy igazából csak egy rakás önbizalomhiányos, projekciós szorongás, ami rám lett
kenve. És közben ott állok, és érzem, hogy nem is dugni akart, csak tükröt keresett – hogy
lássa, mennyire nem szereti magát.
És én már nem is dühös vagyok, csak… kifacsart.
Mert ez nem is rólam szólt.
Ez róla szólt. A félelmeiről. A hiányairól. A korlátairól.
És hogy ezekkel nem tud mit kezdeni – csak rámkenni.
