Amit nem tud az agyam felfogni – hogy 2009-es képpel hirdeted magad
2025-ben.
Van az a pillanat, amikor lefixálod a találkozót. Megbeszélitek, hogy „ott és ott
leszek, ezen a képen felismerhetsz”.
Aha. Megérkezel. Körbenézel. És… senkit nem ismersz fel.
Aztán odajön valaki. És kiderül: ő az.
Ő az, aki a képen még 15 évvel, 30 kilóval, két szemmel és nulla trauma-
árnyékkal korábban létezett.
És akkor jön az a döbbenet, amikor már nem is haragszol, csak… sajnálod.
Mert amit ő hirdetett: az egy szebb múlt. Egy másik test. Egy másik élet.
Amit kapsz: egy szétesett arc, ami valaha mosolygott, most meg csak megbújik
valami alkoholos pára mögött.
És én nem azt mondom, hogy mindenki nézzen ki úgy, mint Brad Pitt . Azt mondom, hogy ha ma akarsz találkozni, akkor ma mutasd meg magad. Azt,
aki most vagy. Nem azt, aki tíz évvel ezelőtt még nem volt lecsúszva.
És amikor megkérdezem, hogy „tudnál küldeni egy friss képet?”, jön a
megsértődés. De miért, bazmeg? Ez nem állásinterjú, ez őszinteség. Ez nem „te jobban néztél ki képen”, ez te másik ember vagy élőben.
És én ilyenkor csak állok, mint aki vakrandin van saját múltbéli illúziójával. És
nem tudom felfogni.