Megnézi a profilomat. Végiggörgeti. Ott van az arcom, a testem, a körmeim, az
identitásom. Én nem rejtem el, ki vagyok. Én nem játszom meg magam. És akkor mi
történik? Ráírok – és jön a szent válasz:
„Hát… te nekem kicsit túlextrém vagy.”
Na, ilyenkor kéne egy vörös gomb, amit ha megnyomok, az egész hülyeség
felrobban.
Mert nem, öcsi. Nem én vagyok túlextrém. Te vagy túl kevés.
Te vagy az, aki arc nélkül nézelődik. Te vagy az, aki a saját vágyait se meri megélni.
Te vagy az, aki inkább elbújik a „csak csetelek” meg „nézelődöm” mögé, mert ahhoz
már tök kellene, hogy kiállj magadért.
Én nem vagyok sok. Csak te vagy gyenge.
Gyenge ahhoz, hogy vállald, ki vagy. Gyenge ahhoz, hogy megéld, amit akarsz. És a
leggyávább dolog a világon ilyenkor azt mondani: „túl extrém vagy.”
Nem, öregem. Én csak élek. Te meg vegetálsz.
És ha már nem mered leírni azt a kibaszott üzenetet, amit valójában akarsz – akkor
ne engem ítélj el azért, mert én ki merem mondani.
