Volt egy kutyám.
Nagyon beteges volt.
És igen, ez bekorlátozott.
Nem utaztam el napokra, nem lófráltam éjfélig, nem mentem szexrandira akárhova.
Tudod miért?
Mert volt egy élőlény, aki tőlem függött.
És én felelős voltam érte.
De persze, jöhet bárki, aki hozzám jött – nyitott ajtó, mehet a dolog.
Volt is egy srác.
Tök jó volt vele a szex, kémiás, élvezetes, minden klappolt.
Aztán jött a mondat, ami mindent elrontott:
„Én este már nem megyek sehova.”
Aha.
Én meg napközben dolgozom, este érek rá.
Na bumm.
Egyszer, talán kétszer találkoztunk.
És vége is lett.
Mert mindig összeveszés lett belőle.
Mert én nem akartam egyedül hagyni a beteg kutyámat.
Mert nekem fontosabb volt az, aki mellettem élt, mint hogy valaki kielégüljön.
De vissza a sztorihoz.
A problémája az volt, hogy nem tudott előre tervezni.
Felvetettem:
„Figyelj, legyen kompromisszum.
Heti egyszer te jössz, heti egyszer én megyek.
Ne legyen elvárás, de legyen rendszer.”
És erre mit mond?
„Én nem tudok előre tervezni.”
Na itt állt le az agyam újra.
Szóval csak úgy spontán kell jönnie a dugásnak.
Reggel felkelsz, délután kettőkor megmozdul benned egy ideg, és akkor
“hú, most kéne valami.”
És ha én épp dolgozom? Ha épp mást csinálok? Ha épp élek?
Akkor már én vagyok a szemét.
Mert nem ugrok csettintésre.
Mert nem vagyok a privát escortod, aki standby módban várja, mikor ébred fel benned a
gerjedelmes isten.
És közben…
egy nyomorult, panaszos, csöveslelkű ember volt.
Nem volt semmije, csak az elvárásai.
Nem szeretetet hozott, hanem követelőzést.
Nem kapcsolatot akart, csak kielégülést.
De ha nem jött össze, már ment is a hiszti, a mártírkodás, a bűntudatkeltés.
És én megint ott ültem, és azt mondtam:
„Nem az a baj, hogy spontán szexet akarsz.
Hanem hogy elvárod, hogy másod is csak erről szóljon az élete.”
