Öt éve lakom itt.
Ugyanazon a környéken.
És itt valamiért extrém sűrűségben élnek a melegek.
Szinte minden bokor mögött felbukkan egy profil.
Néha csak pár száz méterre.
És mégis…
soha nem találkozunk.
Beszélgetünk, újra és újra.
De a személyes találkozás… az már univerzumokat szel át.
Két-háromszáz méter?
Úristen, hát az már maraton, mi vagyok én, Iron Man?
Volt egy srác.
Négy év után sikerült találkozni.
Kétszáz méterről.
Egy olimpiai csoda.
És figyelj, jó volt. Tényleg.
Kémia, élvezet, test, lélek, minden.
Aztán közli: „Van párom. Nyitott kapcsolatban vagyunk.”
Oké. Nem ítélek.
Én is felnőtt vagyok.
De aztán jön a rész, ahol megint leáll az agyam:
Nem tudunk újra találkozni, mert…
a kapcsolatuk „nyitott”, de csak akkor, ha a másik már alszik.
Tehát… nem egyeztetnek, nem beszélnek meg semmit.
Nem: az nyer, aki előbb elalszik. Ő mehet dugni.
Ez most komoly?!
Ez már nem nyitott kapcsolat, ez álom-alapú stratégiai játék.
Ez nem bizalom, ez lopakodó küldetés a párkapcsolati sötétzónában.
Dughatsz, de csak ha a másik nem látja.
És én csak ülök, nézek ki a fejemből, és kérdezem:
Miért nem lehet leülni, mint két normális felnőtt ember?
Miért nem lehet azt mondani:
„Figyelj, szívem. Megyünk, csináljuk, te is, én is. Nyitottak vagyunk, vagy nem?”
De nem.
Inkább lesik egymást, mint két CIA-ügynök.
És ha a másik túl sokáig fenn van?
Akkor aznap nincs dugás.
És én ezt már nem tudom felfogni.
Ez már nem kapcsolat.
Ez játszma.
Ez kémia nélküli szexuális sakkjátszma, ahol mindenki csak lépeget – de senki nem meri
megnyomni az órát.
És csak ennyit mondok:
„Nem az a baj, hogy nyitott a kapcsolatotok.
Hanem hogy közben zárva maradt a kommunikáció.”