Beszélgetek egy sráccal.
Cuki. Jól néz ki. Van benne valami élet.
Dumálunk, alakul.
És jön az ötlet: „Találkozzunk. Szex.”
Oké. Nem kell mindennek romantikus habcsókban úszni, néha ennyi is elég.
Összepakolok. Elindulok.
Kiszállok a kocsiból. Már ott vagyok a ház előtt.
Egy lépésre attól, hogy becsöngessek.
És akkor jön az üzenet:
„Gyere úgy, hogy áll a farkad, és rögtön dugjunk.”
Na, itt állt meg az idő.
Várjál már…
Mi a fasz?!
Ez most… mi?
Ez egy megbeszélés, vagy egy gyártási utasítás?
Ez most szex lesz, vagy egy k*rva gyors szervizelés, ahol én vagyok az önindító?
Szóval:
Én sétáljak fel három emeletet,
addig veregessem a farkam,
hogy mire odaérek, már harcra kész legyen,
csak hogy ő odatolja a seggét, és kész is vagyunk.
És ezt így… teljesen természetesen írta le.
Mintha ez lenne az új normális.
Mintha én nem lennék ott.
Mintha nem két emberről szólna a dolog.
És tudod mit csináltam?
Visszaültem a kocsiba.
Hazajöttem.
Nem, nem azért, mert nem kívántam.
Azért, mert nem vagyok eszköz.
Mert a szex nem egy önkielégítő gépsor két állomása között.
Hanem energia. Kémia. Jelenlét. Kapcsolódás.
Ahol nem csak a tested, hanem a figyelmed is ott van.
De ezek szerint az új divat:
„Legyél kemény, mint a beton, amíg én egy árva simogatást nem bírok kipréselni
magamból.”
És ilyenkor csak ennyit kérdezek:
Mi van ezeknek az embereknek a fejében?
Hol tanulták ezt? Milyen pornóból? Milyen példaképtől?
És végül csak annyit mondok:
„Nem az a baj, hogy szexet akarsz.
Hanem hogy azt hiszed, én nem akarok annál többet.”