Rám ír.
„Te nagyon bejössz.”
„Tetszel.”
„Olyan kisugárzásod van, hogy megőrülök.”
Aztán jön a slusszpoén:
„De… túl sok vagy nekem.”
És itt megint ledobom a láncot.
Mert… várjál, mivan?!
Ha ennyire bejövök… akkor miért az a következő mondatod, hogy nem bírsz el velem?!
Ez olyan, mintha valaki bemenne egy luxusétterembe, rárabolna az étlapra, és azt mondaná:
„Ez az étel gyönyörű, mennyei, izgalmas… csak hát… túl fűszeres nekem, hoznának inkább
egy üres rizst?”
És ilyenkor jövök rá:
Nem én vagyok sok.
Ő kevés.
Ő kevés ahhoz, hogy kezelje azt, ha valaki önazonos.
Kevés ahhoz, hogy bírja azt az energiát, amit én nem tuningból tolok – hanem mert ilyen
vagyok.
Kevés ahhoz, hogy a másik nem csak dekoráció legyen mellette, hanem tükör.
És tudod, mit jelent az, hogy „túl sok vagy”?
Azt, hogy megingattál benne valamit, amit eddig biztosnak hitt.
Hogy a komfortzónájában csak azok fértek el, akik nem zavarták meg a langyos semmiben
lebegést.
Te meg jössz, és belerúgsz a posványba.
És persze, nem tudja ezt így kimondani.
Azt mondja: „túl sok vagy”.
De valójában azt érzi:
„Melletted kiderülne, hogy én nem vagyok elég.”
És én ilyenkor már nem is haragszom.
Csak csendben elmosolyodom, és azt mondom:
„Nem az a baj, hogy én sok vagyok.
Hanem hogy te még nem nőttél fel ahhoz, hogy elbírd, ha valaki nem kér elnézést a saját
fényéért.”
