Meleg férfi vagyok.
Nem kicsit, nem próbálgatásból, nem trendből – fullba.
És a melegtárskeresőn meleg férfiakat keresek.
Nem tündérkirálynőt, nem bohócnak öltözött hercegnőt, nem cosplayt egy
pszichodrámából.
Férfit. Pont.
Engem a férfias férfiak vonzanak.
A hangjuk, a testük, a mozdulataik, az a fajta energia, amit csak egy férfi tud sugározni.
Ez nem bűn. Ez nem trauma. Ez nem belső konfliktus.
Ez orientáció.
És ebbe most már lassan bele kellene férnie annak is, hogy nem akarom, hogy
tüllszoknyában pózolj a fürdőszobatükörben.
De mostanában…
Valami elkezdett elcsúszni.
Egyre több profil: férfiak, női ruhában.
Magassarkú, harisnya, melltartó.
És nem, nem transz.
Nem drag queen.
Nem identitáskereső fiatal.
Hanem: házas, gyerekes, hetero férfi, aki hétvégente átváltozik Gizellává, és úgy gondolja,
hogy ez most pont a melegtárskeresőn fog betalálni.
És itt megint megáll az agyam.
Mert kezd összeállni a kép:
Te hetero kapcsolatban élsz.
A feleséged sminkel, harisnyát húz, szoknyát vesz, és te azt láttad egész életedben, hogy így
kell szépnek lenni.
Ez lett a „nőies” egyenruha a fejedben.
És most azt hiszed, hogy egy meleg férfinak is pont ez jön be.
Nem.
Nem jön be.
Pont az ellenkezője jön be.
Ha nőiességet akarnék, nőt keresnék.
És nem, nem vagyok kirekesztő.
Nem utálom őket.
Csak egyszerűen nem az én világom.
Nem az én ízlésem.
Nem a melegek többségének ízlése.
A baj ott kezdődik, hogy már elvárás lesz, hogy elfogadd.
Sőt, tetszen is.
Sőt, kívánd is.
És ha nem?
Akkor jön a sértődés.
Hogy „de hát én is férfi vagyok”.
Igen, biológiailag talán.
De vizuálisan? Egy disney hercegnő és egy szexbolt közötti valami.
És én ott állok, és csak ennyit mondok:
„Nem az a baj, hogy így érzed jól magad.
Az a baj, hogy rajtam kéred számon, miért nem jövök be neked.”