Volt egy pasi. Szép. Nagyon. Az a típus, akiről azt mondod: „Na, ez most tényleg meg fog történni.” És én, a kis naiv, bele is éltem magam. Fejben már szétszedtem, testben már ráhangolódtam, lelkileg pedig már csomagoltam neki egy éjszakát.
Aztán… jött a fordulat.
Közli velem: „Hideg van, nem tudok menni.” Mondom, semmi gond, érted megyek. Erre: „Hát… igazából van feleségem.”
MI VAN?! Bumm. Agyrobbantás első fokozat.
És most jön a mindfuck deluxe: „Ha gondolod, eljöhetsz, és akkor a családi ház előtt a kocsiban megdughatsz, amíg az asszony bent alszik.”
Itt megállt minden. A vér az ereimben. A logika a fejemben. Az életkedv a lelkemben.
Szóval várjam meg, míg az asszony elalszik. Aztán osonjak oda, mint valami titkosügynök. Parkoljak le csendben, és hajtsak végre egy romantikus behatolást a Skoda hátsó ülésén, miközben bent a házban horkol a felesége, két szobával arrébb meg alszik a gyerek.
És amit az agyam egyszerűen nem tud felfogni: hogy ez az ember ezt komolyan gondolta. Ez nem poén volt. Ez nem egy beteg Tinder-történet. Ez a valóság. Az ő valósága.
És én csak ültem, és azon gondolkodtam, hogy most én vagyok teljesen más bolygóról, vagy tényleg ennyire megzakkant a világ? Hogy ez már nem is szex… Ez valami nyomorult túlélőhadművelet. A vágy és a csalás legócskább kereszteződése.
És ott, abban a pillanatban, teljes volt a megsemmisülés. Nem azért, mert nem jött össze. Hanem mert valaki tényleg így él. És azt hiszi, ez normális. És azt hiszi, nekem ebben szerepem van.
Hát nem, haver. Nekem ebben maximum nézőként lenne helyem – popcornnal, de hát még az is megfulladna a torkomon.
