Beszélek egy sráccal. Kocsija van. Kezdem azt hinni, hogy ebben a sztoriban a kocsi az egyetlen működő jármű, mert a logikája… az biztos nem.
Mondja, hogy szeretne találkozni.
Szuper. Megmondom, mi a sztori. Nyíltan, egyenesen, felnőtt módra.
Erre mondja:
„Ja, hát ő jönni nem tud.”
Oké.
„Akkor megyek én.”
Erre jön a következő gyöngyszem:
„Hát, helye nincs.”
Mondom, jó, semmi gond.
„Akkor elhozlak kocsival, gyere hozzám.”
És itt jön a csattanó:
„Ja… ő jönni se tud.”
Na, itt megálltam.
Agyam leállt. Lelkemben vészvillogó.
És feltettem a kérdést, amit ebben a helyzetben egyszerűen muszáj feltenni:
„Értem. És akkor ezt a szex dolgot te… mégis hogyan képzelted kivitelezni?”
Mert érted…
Ő nem tud jönni.
Őt nem lehet vinni.
Nincs helye.
Nem is mozdul.
De közben szexelni szeretne.
A kérdés nem az, hogy miért nem jön el.
A kérdés az, hogy… MI MŰKÖDIK NÁLA EGYÁLTALÁN?
Talán gondolatátvitellel akarja letolni?
Virtuális valóságban próbál kielégülni?
És az agyam tényleg nem tudja felfogni, hogy ezek az emberek komolyan gondolják.
Komolyan azt hiszik, hogy a vágy önmagában elég.
Hogy majd a szándék megvalósítja önmagát.
Nem haver.
Ez nem a Titok.
Ez nem a vonzás törvénye.
Ez egy randizási kísérlet, nulla logisztikával és mínusz felelősséggel.
És a legdurvább az egészben?
Hogy nem ő az egyetlen ilyen.
Ez egy teljes szekta. A „nem tudok menni, de dugni akarok” szekta.
Szellemek, akik nem jönnek, nem mennek, nem fogadnak – csak vágyakoznak.
És te ott állsz, élő húsból és vérből, és próbálod összerakni a képet.
De csak elfolyik az agyad.