Társkereső. Megint. És jön egy üzenet. Egy huszonkét éves srác.
Még meleg a hús a csontján, de már úgy ír, mintha háromszor reinkarnálódott volna közben.
Azt mondja:
„Nekem már nem tudsz újat mutatni. Én már mindent megéltem.”
És én csak ülök, és azon gondolkodom:
„Te… most kezdted el borotválni a tököd, miről beszélsz?!”
Ez az a típus, aki 22 évesen már kiégett, mert háromszor dugott sötétben, egyszer
hármasban, és egyszer valakivel, aki lehunyt szemmel mondta a nevét.
És ebből ő már leszűrte, hogy ő kész van.
Ő már beavatott.
Ő már megvilágosodott.
Ő már túl van mindenen.
Közben meg még az életét se kezdte el.
A lelke nemhogy nem mély – inkább egy sekélyes medence, amiben térdig is alig érsz vízbe.
És én ezt hallgatom:
„Én már nem vágyom többre. Én már tudom, mi kell.”
Persze. Csak még nem tapasztaltad, mi az, amikor valaki valóban megérint – nem csak
testileg.
Még nem élted át, milyen az, amikor valaki nem elélvez veled…
hanem átél veled.
De a legszebb az egészben?
Hogy ott volt benne a tűz.
Komolyan. Volt benne valami nyers, valami zsigeri.
Csak épp… készületlen volt a saját tüzére is.
Mert hiába lángolsz, ha nem tudod, mit kezdj vele.
És én?
Én ott álltam előtte, egy élet tapasztalatával a zsebemben,
és azt mondtam magamban:
„Gyerek… nem az a baj, hogy még nem tudsz mindent.
Hanem hogy már azt hiszed, nincs mit tanulni.”