Beszélek emberekkel. Rengeteg emberrel. És már az első pár mondat után tudom: ez nem fog működni. Nem azért, mert nem szimpi. Nem azért, mert hülye. Hanem mert… alkalmatlan.
Alkalmatlan a minőségi szexre. A valódi kapcsolódásra. A testiségre, ahol nemcsak két test ér össze, hanem két energia is.
Egyszerűen nem megy neki. Nem tud adni. Nem tud figyelni. Nem tud jelen lenni. És én? Én meg mégis megyek vele. És az agyam ilyenkor üvölt: „Mi a FASZÉRT mész?! Mi a retkes értelme van ennek?!”
Mert pontosan tudom. Már az elején tudom. Tudom, hogy nem fog működni. Tudom, hogy nem lesz belőle semmi. Tudom, hogy soha nem fog valóra válni. De valami bennem mégis azt mondja: „Hátha…”
És ez a „hátha” a legaljasabb szó az egész szótárban. Ez a kis mocskos reményfoszlány, ami mindig visszahúz a mocsárba. Hogy talán most más lesz. Talán most ő lesz az, aki kivétel.
Spoiler: nem az. Soha nem az.
És utána ott ülök megint. Üresen. Kifacsartan. Csalódottan. És megint elmondom magamnak: „Ezt most már tényleg nem csinálom többé.”
Aztán jön a következő. Ugyanaz a séma. És én megint megyek.
És amit tényleg nem tud az agyam felfogni: hogy miért adok újra és újra esélyt annak, amiről már az elején tudom, hogy halva született.
Talán azért, mert nem a testem a legbátrabb részem. Hanem a hitem. Az a naiv, makacs hit, hogy valahol mégis létezik az az ember, aki nem csak akarja… hanem érdemli is.
Megértem a csalódottságodat …de soha ne mond hogy soha !
A sikerhez vezető út nem olyan sima sajnos , de ha nem adsz esélyt magadnak , akkor ….. vedd úgy hogy ruhákat próbálsz egy boltban , de egyik sem tetszik ….. / tudom, ez azért nem olyan fajsúlyú…../
ezeket a kudarcokat le kell nyelni sajna.