Van az a típus, aki hetekig csak ígérget. Hogy mennyire akarja. Hogy most már tényleg
elindul. Hogy már a sarkon van. Ja. A sarkon. A bátorság meg valahol három kerülettel
arrébb.
Aztán eltűnik. Egy kurva évre. Majd újra feltűnik a semmiből. Ír, hogy most már komolyan.
Most már tényleg akar találkozni. És én már rég elengedtem. De úgy voltam vele: na, nézzük meg, hátha most tényleg…
Be is lépett az ajtón. Olyan testtartással, mint aki már eleve bocsánatot kér a létezéséért. És
az első, amit kinyögött: „Ez csak egy egyszeri alkalom.”
Én meg végigmértem. Lassan, alaposan. És csak ennyit mondtam:
„Hát… nem gondoltam, hogy többször szeretném belétenni a FASZT.”
Nem több, nem kevesebb. Ez a mondat ott maradt a levegőben. Mint valami nyers igazság,
amit nem lehet kimagyarázni.
Aztán megtörtént. Szex. Jó volt. De nem őmiatta. Hanem mert én tudtam, mit csinálok. Ő
meg csak sodródott. Mert végül is nem testet keresett. Hanem igazolást. Hogy még valakinek kell.
Aztán az ajtóban megint ő beszélt:
„Azért jöhetek még, ugye?”
Én meg csak néztem rá, elmosolyodtam, és BAMM! – rábasztam az ajtót.
„Egyszeri alkalom volt, nem? Akkor ne told túl.”
Mert én másodszorra sem vagyok kevesebb. És főleg nem tartalék. Én FŐSZEREPLŐ
vagyok. Ha ezt nem látod elsőre, akkor nem lesz második.