Amikor már egyáltalán nem érdekel, mit gondolnak rólam az emberek

Volt idő, amikor nagyon fontos volt számomra, hogy mit mondanak rólam az emberek. Számított, hogy szeressenek, hogy elfogadjanak, hogy foglalkozzanak velem. Érdekelt a véleményük, kerestem a visszajelzéseket, és sokszor ezek alapján értékeltem saját magamat is. Ma már ezt kimondani is furcsa, mert teljesen máshol tartok.

Nem egyik napról a másikra történt a változás. Szépen, lassan csúszott el bennem valami. Minél több embert ismertem meg, minél több véleményt hallottam, annál világosabb lett, hogy az emberek nagy része nem azért mond véleményt, mert valóban érdekelné a másik, hanem mert magáról akar beszélni. A saját frusztrációját, hiányait, irigységét vetíti ki.

Egy idő után azt vettem észre, hogy elfáradtam. Elfáradtam abban, hogy megfeleljek, hogy magyarázzak, hogy figyeljek olyanokra, akik valójában nem is látnak. És ez az egész olyan irányba fordult, amit pár éve még el sem tudtam volna képzelni: ma már nagyjából teli befosom az embereket.

Nem érdekel, mit gondolnak. Nem érdekel, ki mit beszél. Nem érdekel, kinek mi a véleménye rólam, az életemről, a döntéseimről vagy arról, ahogyan élek. Nem azért, mert bekeményedtem vagy érzéketlen lettem, hanem mert megtanultam különbséget tenni fontos és felesleges között.

Aki számít, annak nincs szüksége magyarázatra. Aki pedig ítélkezik, annak úgysem számítana semmi, amit mondanék. Ez egy óriási felszabadulás. Rengeteg energiát szabadít fel, amikor már nem mások visszajelzései irányítják az önértékelésedet.

Ma már sokkal jobban érdekel, hogy én rendben vagyok-e magammal. Hogy nyugodtan alszom-e. Hogy az életem olyan-e, amiben jól érzem magam. És ezekre a kérdésekre nem az emberek véleménye ad választ.



Ez a bejegyzés nem arról szól, hogy elfordultam volna a világtól. Csak arról, hogy végre nem akarok mindenkinek megfelelni. És ha ez kívülről ridegségnek tűnik, belülről szabadság. Olyan szabadság, amit ma már semmiért nem adnék vissza.