Van egy pont, amikor az ember már nem vitatkozik. Nem magyaráz. Nem győzköd. Csak mosolyog. Mert rájön, hogy nem vele van a baj.
Az internet tele van emberekkel, akik képtelenek felelősséget vállalni a saját vágyaikért, döntéseikért és életükért, ezért inkább kifogásokat gyártanak. És ezeket a kifogásokat próbálják mások torkán lenyomni, mintha azok igazságok lennének.
Ott van például az ötvenéves férfi a meleg társkeresőn, aki azt állítja magáról, hogy bizonyos dolgokat imádna, miközben soha nem élte meg őket. Amikor megkérdezem, honnan tudja, hogy imádná, a válasz nem tapasztalat, hanem fantázia. És itt nincs is baj a fantáziával. A baj ott kezdődik, amikor valaki fél évszázad alatt sem meri megélni a saját vágyait, mégis kész tényként beszél róluk.
Ez tizenöt évesen még játék. Ötven évesen már inkább szomorú. Nem azért, mert mit szeret, hanem azért, mert nem meri megélni. Nulla szexuális kultúra, nulla önismeret, csak jól begyakorolt kifogások.
És amikor megkérdezem, mi az akadálya annak, hogy élje az életét, jönnek a klasszikus válaszok. Félelem. Körülmények. Mások véleménye. A világ. Az idő. Minden, csak ne ő maga.
Én erre már nem tudok mit mondani. Ha én szeretnék szexelni, akkor szexelek. Ha vágyam van, akkor vállalom. Nem kifogásokat gyártok arra, miért ne éljem meg önmagam.
Annyi ostobaság kering az interneten, annyi önfelmentő hazugság, hogy egy idő után az ember elfárad. Nem dühös lesz. Nem agresszív. Csak mosolyog.