Az elszigeteltség eleinte egy választás. Egy védekezés. A világ túl sok, az emberek túl
zajosak, a csalódások túl mélyek. Így az ember azt mondja: elég volt. Én most kicsit
kiszállok. Hagyjatok. Majd visszajövök, ha készen állok. Csak az a baj, hogy nem jön
el az a „készen állok”. Mert nem figyelünk rá. Mert megszokjuk a csendet. Azt, hogy
nem kell magyarázkodni. Hogy nem kérdez senki semmit. Hogy nem kell nyitva
tartani az ajtót senkinek. Csak úgy… el vagyunk.
És egy idő után ez a magány nem is fáj. Mert már nem tűnik magánynak. Csak
szokássá válik. A napjaink része. A rutinunk. Egy láthatatlan fal, amit rég felhúztunk,
és már nem is tudjuk, hol a kapuja.
Aztán történik valami. Vagy inkább: valaki. Jön egy ember. Akinek a jelenléte olyan,
mint egy hirtelen fény egy sötét szobában. Nem erőszakos. Nem akarja áttörni a
falakat. Csak ott van. Kérdez, nevet, visszamosolyog. És te meg hirtelen észreveszed,
hogy rég nevettél ilyen őszintén. Hogy rég akartál valaki szemébe nézni úgy, hogy
közben nem nézel el.
És akkor leesik: be voltál zárva. Nem börtönbe, hanem egy légmentesen szigetelt
önvilágba. Ahol minden kényelmes volt, csak épp nem volt benne élet. És ez a
felismerés fáj. Mert rájössz, hogy nem a világ zárta rád az ajtót. Te csuktad be. Csak
túl jól zártad.
A magány egy ideig védelem. De ha túl sokáig maradsz benne, önként leszel a saját
árnyékod. És a legrosszabb az egészben? Hogy nem is tudod, hogy be vagy
fordulva… amíg valaki ki nem fordít újra.
